Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-09-06 / 16-17. szám
I I Szent István király Molnár C. Pál metszete Szent István személyisége is a rá jellemző és őt körülvevő népi-nemzeti közösség talajából nőtt ki. Ezen belül pedig, sajátos küldetéseszmével rendelkező családjának hagyományai nyilvánvalóan nagymértékben meghatározták személyiségét. Első tekintetre ez hihetetlennek tűnik, hiszen egész uralkodása, fennmaradt intelmei, törvényei, valamint küzdelmei éppen arra mutatnak, mintha szembeszállt volna saját családja és egész népe múltjának hagyományaival. Sokan még ma is, a magyarok közül ezért tekintenek rá idegenkedéssel, mintegy „siratva” a régit, azt a nem-keresztény hagyományt, amelyet az ő újat hozó szellemében, elsőnek éppen idegen származású papok irtottak ki. Ez a szemlélet azonban igazságtalan. A nem-keresztény hagyományok olyan irtása, amely Magyarországon végbement, minden más, keresztény hitre térő népnél is megtörtént. Bármilyen keveset is tudunk a magyarok régi vallásáról, az bizonyos, hogy miként vérségi összetételük sem volt egységes, nem lehetett szigorúan vett „magyar vallásuk” sem. Ázsiai vándorútjuk során éppúgy különféle, tőlük eredetileg idegen, vagy csak távoli rokon népektől vettek át hiedelmeket, mint ahogy ezt más népek is tették. A régi vallás már csak azért sem lehetett kizáróan „magyar” vallás, mert a szó későbbi értelmében vett „magyar nemzet” ekkor még nem létezett; sőt éppen ekkor, a X. század folyamán, a Kárpát-medencében itt talált avarutódokkal, a csatlakozott kazár-kabarokkal egyesülve alakult ki. Ami pedig Szent István családját, az Árpád-dinasztiát illeti, e családból nem István apja, Géza volt az első, aki a kereszténységre tekintett, hanem már nagyapja, Taksony fejedelem felvette az érintkezést XIII. János pápával. A pápa térítő küldöttsége, mentesen minden német befolyástól - sőt annak szándékos kikerülésével már úton volt egy püspökkel 962-ben Magyarország felé. S hogy a magyarok már nem egy évtizeddel korábban vették fel a kereszténységet, azt épp a németek, I. Ottó akadályozta meg, aki a pápa követeit feltartóztatta. Ottónak fontosabb volt a keresztény térítés ügyében a politika, jelen esetben az a törekvés, hogy a német uralkodó lehessen az, aki majd a kereszténységet a magyarok között elterjeszti, vazallusi függéssel egybekapcsolva. Ezt gondolhatta I. Ottó, mert a cseheknél, lengyeleknél sikerült is ezt elérnie. A magyarokkal azonban kudarcot vallott. A magyar uralkodó nem úgy lett keresztény, hogy egyúttal elismerte volna a németek fejedelmét, vagy akár a felújitott római császárság képviselőjét politikai húbérurának. Ami István alakjában elsőre feltűnik előttünk, a barbárságból való hirtelen kibontakozás ténye, amely együtt jár országa függetlenségének megóvásával. Igaz, folytatja apja, Géza fejedelem munkáját abban, hogy idegen földről, kézenfekvőén nagyrészt a legközelebbi, művelt, keresztény földről, a német birodalomból fogad papokat, szerzeteseket, de éppen fiának nevelője, s egyik legközvetlenebb térítő munkatársa az itáliai Gellért lesz. Pécs püspöke pedig a francia Bonipert. Istvánt nem lehet a nemzeti érzékenység megbántásával vádolni, mert ő nem más nemzet érdekében terjeszti itt a kereszténységet, szervezi az egyházat, hanem a korabeli egyetemes, keresztény eszme és üdvösség érdekében. István nem hitt „a magyarok külön istenében”, azt sem mondta, mint apja, hogy elég gazdag több istennek is áldozni. István, mint őseitől, családjától s alattvalói nagy részétől is ebben elkülönülő, önálló személyiség, ahogy tettei és szellemi hagyatékai mutatják, egy nagy, belső, lelki meggyőződés birtokában döntött az egyedül üdvözítőnek hitt keresztény Isten mellett. Természetesen volt ebben politika, okosság, diplomácia, de pusztán ennyivel ő sem jutott volna tovább a 948-ban Bizáncban megkeresztelkedett Bulcsúnál, akinek állhatatlanságát és csalárdságát később a bizánci írók panaszolják. István, aki egyrészt szakított családja hagyományaival és ősei vallásával, s aki német térítő papokat, idegen jövevényeket fogadott be, abban is az első volt, hogy keményen megverte II. Konrád német császár Magyarországra behatolni akaró seregeit. Egyes uralkodótársaitól eltérően, országát nem a német császárnak ajánlotta fel húbérül, de még a római pápának sem, mint ezt később VII. Gergely próbálta meg felfogni István utódának, Péter királynak szerencsétlen német politikáját értelmezve. Nem ezt tette, hanem - mint már korai legendáiban olvassuk - Magyarországot kiemelve a földi hatalmasságok köreiből, égi oltalomba, a menynyei királynőnek, Szúz Máriának ajánlotta fel. De nem volna-e szükséges azon gondolkodni, hogy keresztényként is az Árpádok küldetéseszméjének szellemében járt el? Álmos fejedelem is égi oltalomban bízva vezette népét a Kárpát-medencébe, vállalva áldozatos halálát. Istvánból nem lett ugyan vértanú, de ő is mélységes áldozatot, egy egész élet áldozatát vállalta, amikor begyökeresedett, de a pusztuláshoz vezető, elmaradt tudat- és érzésvilágot gyomlálta ki alattvalóiból. Oda vezette őket, ahol akkor minden művelt, és boldogulásra igényt tartó nemzet egyesült: a keresztény nemzetek „respublica christiana”-jába. A nemzetek feletti kereszténység eszméjét hordozó, s azt a gyakorlatba is átültető, apostolinak nevezett király különbséget tett görögök és rómaiak, magyarok és németek, és minden más nemzet törvényei között. A vendégeket szerette és befogadta, de csak akkor, ha nem lépték túl a vendégjogot. így tudta egyesíteni ő maga is, saját személyiségében a sokféleséget: az idegenek megbecsülését a nemzeti törvények uralmával, a régi, de nem keresztény hagyományok elvetését az újnak tűnő, de valójában még ősibb hagyománnyal az ország védelmével és az országlakók testi-lelki javainak, üdvösségének őrzésével. Ezért kell nekünk is meg nem szűnő kegyelettel őriznünk első királyunk emlékét. Dr. DÜMMERTH DEZSŐ író, tudományos kutató 21
