Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-09-06 / 16-17. szám
bánta meg. Van, aki kiment, s megbánta, s a sorsot, a körülményeket, a rendszert, a kényszert, vagy annak érzetét, egy vagy több embert hibáztat. Aki itthon maradt, tán sohasem gondolt arra, hogy lehetősége volt - lehetett a döntésre. Vagy akár úgy érezheti, elszalasztott egy lehetőséget, ami hiába kínálkozna ma, már késő. Valahol ott, annak a kis amerikai háznak a nappalijában indult el a gondolkodás fonala, s nyúlik, tekeredik azóta is. Érzékenyek vagyunk. Aki fél évszázadot, vagy annál többet is megért itthon, vagy külhonban, annak van joga érzékenynek lenni. Sérelem, bánat itt vagy ott mindenkit érhetett, még azt is, akit ölében hordott a sors. Érzékenyek vagyunk, s bántunk, sértegetünk. S ami itthon csak karcolásnak tűnik, odakünn mély seb. Nekem is, neki is. Többször úgy éreztem, hogy fel kellene állnom, és köszönés nélkül kimennem. Két hete angolul beszélek - magyarok között, s most magyarul - amerikaiak között. Mi közünk egymáshoz? A nyelv kevésbé tart össze, vagy választ szét, mint a mondanivaló. A nyelv meggyőzhet, és megtéveszthet. Megtéveszthet, mint az a dal egy magyar-amerikai klubban, amely úgy hangzott, mint tegnap Budapesten.- Ugye, ez a hölgy mostanában jött ki? - kérdeztem vendéglátómtól.- Mostanában? - mosolygott. - Sohasem volt otthon. így tanulta az anyjától, a nagyanyjától.- Sohasem járt Magyarországon?- Soha. Nem volt rá igénye. Amerikai, csak magyarul énekel. S amikor mások „hazautaztak” Magyarországra, ő a papjára hallgatott, aki azt mondta: „Ne menj haza! Ne menjetek haza!” A varázslat addig tartott, míg a hölgy meg nem szólalt. Most már nem énekelve. Folyékonyan, de erős amerikai akcentussal beszélt magyarul. Úgy látszik, a dal hatása olyan, mint a színpadé. Barátom, a színész jutott az eszembe, akit jó harminc éve láttam, hallottam New Yorkban, az off Broadway egyik kis színházában, klasszikus orosz darabban. A színészek közül talán egy sem volt született amerikai, úgy lehet, ezért érezték, s játszották annyira hitelesen Csehovot. Színpadi, kissé színtelen, de csaknem kifogástalan angolsággal. Persze két év alatt megtanulhatott angolul, de hogyan tudott megszabadulni a magyar akcentustól, hiszen mint Kari Farkas, a híres bécsi magyar kabaré-konferanszié mondta, a magyarok mindent elvesztettek, csak az akcentusukat nem. A színpadon nem volt akcentusa. A magánéletben igen. Amikor a lakásáról telefonon egy karton sört rendelt a szomszéd fűszerestől, ugyanolyan magyarosan beszélt, mint Edward Teller és Leo Szilard egy amerikai televíziós vitában. Az volt akkor az érzésem, 99 Ennyit érne a nyelv? 99 hogy a két egymásnak mindenben ellentmondó tudós csak tévedésből vitatkozik budapesti kávéház helyett amerikai tv-stúdióban, s csak én értem őket, mert jobban tudok magyarul, mint angolul. Ennyit érne a nyelv? Akkor miért küzdünk a megmaradásáért? Talán mert nem mindenki maradt meg magyarnak, aki beszéli, vagy mert éppen magyar akcentussal beszél egy idegen nyelvet, de mégis inkább megmarad magyarnak, aki magyarul beszél. Mindezt nem gondoltam volna így végig, ha abban a kis amerikai házban, annak honvágyat ébresztő és honvágyról tanúskodó nappalijában el nem hangzik ez a cinikus mondás:- Na és? A második, harmadik generáció már nem fog tudni magyarul, s akkor mi lesz? Megszűnik a Magyarok Világszövetsége, mert nem lesz rá szükség. Ez volt az a pillanat, amikor a legszívesebben köszönés nélkül felálltam és kimentem volna. Vissza Európába, vissza Magyarországra, hogy soha többé ne halljak emigrációról, szórványmagyarságról, vagy ha úgy tetszik - ahogy nemrég Csoóri Sándor javasolta Budapesten a Kossuth Klubban -, nyugati magyarságról. Érzékenyek lehetünk, megvan az okunk rá, de sértődősek nem, ha már egyszer elvállaltuk ezt a feladatot. Ezt a nem túlságosan hálás feladatot, amihez mindenkinek magának kell kitaposni az utat, megszerezni az ismereteket, a kapcsolatokat, az elfogadtatást vagy éppen elismerést. Ez a munka nem képesítéshez kötött. Magyarországon a szórványmagyarsággal való foglalkozás is amolyan tudomány-mellékág, amihez érdeklődés, családi múlt, rokoni kapcsolat vezetheti el a kutatót. A Magyarok Világszövetsége munkájába sem különleges előtanulmányok után lehet bekapcsolódni. De aligha van Magyarországon önzetlenebb tevékenység, mint amit a Magyarok Világszövetsége Elnökségének, az Anyanyelvi Konferencia Védnökségének tagjai végeznek. Itthon sem mindig és mindenhol becsülik, odakünn sokan bírálják, becsmérlik. Akik ezt a munkát külföldön vállalják, külön elismerést érdemelnek. (Ráadásul sokszor - s nem ok nélkül - mi is vitatkozunk velük, ők is velünk.) így hát a Magyarok Világszövetsége számunkra, akik ott dolgozunk, igazában nem hivatal. Azok számára, akik idehaza vagy külföldön munkánkat segítik, inkább hivatás. Nem első, második, vagy éppen harmadik állás, mellékfoglalkozás. Csináljuk, csi: nálják. Meddig? Addig, amíg szükség van rá, amíg értelmét látjuk. Feltételezve, hogy aki idáig jutott az olvasásban, már megismerkedett a Magyarok Világszövetsége történetével, ismétlésekbe nem akarok bocsátkozni. Csak röviden szeretnék felidézni néhány eseményt a kivándorlás, az emigráció, a nyugati magyarság életéből. Azt a századeleji vitát mindenekelőtt, amikor Budapesten az országgyűlési képviselők még inkább az elveszett olcsó munkaerőt sajnálták, mint a kitántorgott magyarságot. S még kevésbé a nemzetiségekhez tartozókat, akik - utólagos megállapítás szerint - a kivándorlók kétharmadát tehették ki; emlékeztetni a Magyarok I. Világkongreszszusára, melynek összehívása 1929-ben elsősorban a még mindig elismerést kereső rendszer erőfeszítésének tekinthető, s a Magyarok II. Világkongresszusára, melyen a Magyarok Világszövetsége megalakulása úgy is értékelhető, hogy az akkori vezetés a külföldi, mindenekelőtt a tengerentúli magyarság támogatására is számított a növekvő német nyomással szemben; visszaemlékezni a kapcsolatok újrafelvételére 1956 után, mely hozzátartozott ahhoz a törekvéshez, hogy újra 99 Lesz-e még ötven éve a Magyarok Világszövetségének ? 99 megtaláljuk helyünket a világ fórumán; s végül vázolni a szélesedő magyar-magyar kapcsolatokat. Idén, 1988-ban a jövőre esedékes VI. Anyanyelvi Konferencia napirendjének tervezgetése, a II. Magyar Orvostudományi Találkozó végső előkészületei közben készülünk a megemlékezésre a Magyarok Világszövetsége megalakulásának 50. évfordulójáról, számvetésre az elmúlt három évtizedben végzett munkával, aminek talán van némi köze ahhoz, hogy tavaly több mint negyedmillió magyar látogatott haza - nem valamiféle csalogatásnak engedve - Nyugatról. S az elkövetkező évtizedek? Lesz-e még ötven éve a Magyarok Világszövetségének? Könnyebb-e ma előre látni a magyar-magyar kapcsolatok következő fél évszázadát, mint akkor, az alapításkor, 1938-ban? Lehetünk annyira optimisták, hogy ma nem érezzük a világégés közeli fenyegetését, mint akkor, ötven évvel ezelőtt azt a fenyegetést, mely siettethette a Világszövetség megalakulását, s egyben hosszú időre megpecsételte - szinte már születésekor - sorsát. S annyira is lehetünk optimisták, hogy a magyar-magyar kapcsolatok nem alakulhatnak újra és újra ismétlődőn olyan tragikusan, mint az elmúlt fél évszázadban. Vagy akár egy évszázadról is beszélhetünk, hiszen a magyar kivándorlás kezdetének százéves évfordulójáról nemrégen emlékeztek meg az Egyesült Államokban és Kanadában, száznegyven évnél is régibb egyesületek működnek Európában, és tartanak kapcsolatot a Magyarok Világszövetségével. A kezdeti, jórészt gazdasági kivándorlást újabb, főleg politikai indíttatású hullámok követték, s ha azok nem is olvadtak fel a korábbiakban, a magyar szót, a magyar hagyományokat sokan - ki milyet, ki hogyan - megtartották, ápolták, örökbe hagyták. S ha nem lesznek újabb nagy hullámok, lesz-e utánpótlás? Egyvalamiről mintha hajlamosak lennének megfeledkezni. Arról, hogy 1960 óta szinte folyamatosan feltöltődik a nyugati magyarság. Több tízezerre tehető azoknak a száma, akik 1960 után hagyták el az országot, jórészük nem menekültként, nem politikai okokból, ezért vagy azért nem tért vissza, vagy engedéllyel, kivándorlóként ment el. (Tudomásom szerint az Egyesült Államokba 1987-ben több mint 3800 letelepedni szándékozó magyar érkezett.) S az elmúlt évek azt is bizonyították az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Nyugat-Európa egyes országaiban, hogy egyesületeknek, kluboknak, egyházközségeknek friss és aktív utánpótlást jelentenek a Magyarországgal szomszédos országokból érkező, az egyesületi és hitéletbe bekapcsolódó magyarok. A magyar-magyar kapcsolatok az elkövetkező években bizonyá-25
