Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-09-06 / 16-17. szám
lenőrző tevékenység, amely során az említett területek képviselői érvényt szerezhetnek véleményüknek. Az új intézmény, a Magyar Fórum tehát 1984-ben kezdte meg működését, folytatva a már korábban hagyományossá vált találkozók rendezését: 1984-ben a „Szórványmagyarság helyzetét kutatók konferenciáját” rendezte meg az Országos Széchényi Könyvtárral és a Történettudományi Intézettel közösen. A hazai és külföldi magyar történészek, kutatók tapasztalatcseréje többek között arra is rámutatott, hogy nincsenek meg a diaszpórakutatás hazai intézményes keretei. (Tudjuk, mindössze egy-két év elteltével e hiánypótló intézmény is megkezdte működését - Magyarságkutató Csoport néven - az Országos Széchényi Könyvtár falai között.) 1985-ben Weiner Leó születésének 100. évfordulója adott alkalmat itthon élő és távolba szakadt tanítványainak találkozójára. Ugyanabban az évben a magyar agrárszakemberek első ízben, a könyvtárosok pedig másodízben gyűltek össze tanácskozásra. A következő év a „Magyarok a világ természettudományos és műszaki haladásában” tudományos konferencia, valamint a magyar történészek találkozója, a magyar közgazdászok újabb összejövetele és a Polányi Károly emlékére rendezett találkozó éve volt. 1987-ben gyűltek össze a világban szétszóródott és a szomszédos országokban élő magyar muzsikusok képviselői, a hazai szakemberek népes táborával pedig először találkoztak a külföldön élő magyar iparjogvédelmi és marketing szakemberek. E sorok megjelenésével közel egy időben zajlik a II. Magyar orvostudományi találkozó és már folynak az előkészületei a második természettudományos és műszaki konferencia 1989-es megrendezésének. Közel húsz olyan rendezvényt tudunk már magunk mögött, amelyek eltérő vonásai között mindenképpen közös, hogy magyarok részvételével zajlottak, egy-egy tudományterületen lehetőséget kínálva arra, hogy sajátos módon, az adott szakmában nemzetközi eszmecsere jöjjön létre, magyar nyelven. Bebizonyosodott, hogy a külföldön létrejövő magyar szellemi termék is része a magyar tudománynak. E törekvéshez olyan neves magyar tudósok adták nevüket, mint Szent-Györgyi Albert, Káldor Miklós, Wigner Jenő, Bay Zoltán és még sorolhatnánk... Széles skálát ölel tehát fel a rendezvények sokasága, és egyre újabb kezdeményezésekkel találkozunk mind a hazai szakemberek, mind a nyugati magyarság részéről. Széles csatornákon folyik már a hazai és a külföldi magyar szakemberek együttműködése. Az alig tíz éve még ritkaságszámba menő kapcsolatok mára természetessé és mindennapi hasznos gyakorlattá váltak. TOPOLAI ÁGNES FOTÓ: NOVOTTA FERENC Dr. Rabó Gyulát (USA) az Union Carbide igazgatóját a magyar műszaki és természettudományos szakemberek 1986. évi világtalálkozóján avatta díszdoktorává a Budapesti Műszaki Egyetem Úgy gondolom, mindenkiben, aki valaha is foglalkozott idehaza emigrációval, éppen úgy felvetődik időről időre a kérdés, mint azokban, akik odakintről keresik, ápolják a kapcsolatokat a hazai magyarsággal (ha úgy tetszik, az óhazával): érdemes? Érdemes-e vállalni a terhet, sokszor a gúnyt, a lenézést, a kioktatást, esetleg a leplezett irigységet? Felér-e vele a néha gazdag, néha szegény, igazában soha ki nem elégítő eredmény? S ha érdemes, meddig érdemes? Amikor a szépen épített kis amerikai családi ház nappalijában ötödmagammal vitatkoztunk, voltak olyan pillanatok, amikor úgy éreztem, nem érdemes. A szoba hangulata szinte túlzóan magyaros volt, himzett párnákkal, kapuvári és torontáli térítőkkel, herendi hamutartókkal, népies festményekkel, magyar könyvekkel zsúfolt könyvespolccal, köztük a legmodernebb hazai írók s klasszikusok régebbi és legújabb kiadásai. A zongorán amerikai kiadású Bartók-kotta. Az asztalon barackpálinka, Budapesten dollárért vásárolt unicum. A Zwack család és a gyomorkeserű szakszerű megvitatása után a magyar-magyar kapcsolatokra terelődött a szó. Amiket mindenki úgy lát, ahogy saját múltja s elképzelt jövője láttatja vele. Első emlékeim még abból az időből valók, amikor nem volt közöm külföldön élő magyarokhoz, legfeljebb néha, inkább véletlenül találkoztam velük. Talán a legelső, mindenesetre a legmaradandóbb élményem, amikor az egyiptomi Luxor vasúti pályaudvarán egy közös egyhetes hajókirándulás után mellém guggolt egy Nyugat-Németországban élő magyar, hogy - tiltakozásom ellenére - elmondja, nem is elmondja, meggyónja, miért hagyta ott Magyarországot, megbecsült és jól megfizetett munkakörét. Hosszúra nyúlt és itt-ott személyeskedő mondanivalójának az volt a lényege, azt hitte, hogy többet nem utazhat külföldre. Egy másik alkalommal egy sokáig nem látott barátom ugyancsak kötelességének érezte elmondani, hogy 1956-ban csak a fia után indult Bécsbe, hogy hazahozza, s huszonöt év múlva tért vissza. Túl vagyunk már azon, hogy bárkinek szemrehányást tegyünk azért, mert valamikor, valamilyen 99 Sérelem, bánat itt vagy ott mindenkit érhet 99 okból otthagyta a hazáját. Persze sokan vannak, akik nem keresnek semmiféle magyarázatot. Legfeljebb ilyesmit mondanak: 1956-ig sohasem voltam külföldön. Egyszerűen körül akartam nézni a világban. Olyannal is találkoztam, aki soha nem akart elmenni hazulról. „Ha békében hagytak volna, eszembe se jut elhagyni az országot.” Kár a felelősséget vagy a felelősöket keresni. Fogadjuk el - esetleg jobb meggyőződésünk ellenére -, hogy a felelősség mindig valaki másban keresendő. És vegyünk tudomásul még valamit. Mi, magyarok, jószerével érzékenyek vagyunk. Mi is, legalábbis sokan a tízmillióvalahány közül, akik itthon maradtunk, ők is, akik elmentek, vagy akiken átlépett a határ. A szomszéd országokban élők általában nem maguk döntöttek a sorsukról. Mi, itthonmaradottak és messzire távozottak, magunk. Van, aki kiment, s nem 24
