Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-01-08 / 1. szám
Egy magyar természetvédő Brazíliában Amikor 1983-ban Cousteau kapitány, amazonasi expedíciója után körülrepülte Brazíliát, egyik nyilatkozatában azt mondta: sehol a világon nem látott olyan katasztrofálisan elpusztított földet, mint Säo Paulo államban. Valóban, Säo Paulo állam egykori szép őserdeinek mindössze öt százaléka maradt meg. Előbb a kávéültetvények szívták ki a termőföldet az egykori őserdők helyén, azután az ipari létesítmények gyalulták le a termőtalajt, hogy a trópusi esők nyomán az erózió betetőzze az ember pusztítását. A maradék őserdő egyik kis szigete Sitio Itatuba, Sáo Paulótól, Dél-Amerika legnagyobb metropolisától alig félszáz kilométerre. Sitio Itatuba csaknem ezer méter magasan fekszik a tengerszint felett, ezer méternél magasabb hegyek karéjában. A Serra Voturana, a Serra Japi, a Monte de Saboo még az egykori indiánoktól kapták a nevüket. Itatuba is tupi-indián szó, azt jelenti, „ötnél több kő”. Ám ezt a nevet nem az indiánok adták, hanem Dona Ildikó, dr. Kögl Károly közgazdász felesége, amikor 1976-ban megvásárolták a „sitió”-t. A sitió középbirtokot jelent Brazíliában; a kisbirtok a chacara, a nagybirtok pedig fazenda. (Mindezek méreteikben természetesen sokszorta nagyobbak, mint Európában. Némely fazenda több megye nagyságú.) Itatubán, az őserdő árnyékában citromfaültetvény húzódott, háromezer citromfával. 1978 és 1980 között ennek a helyén épült fel a casa grande, a „nagy ház” és itt létesítette Dona Ildikó a gazdaságot, ahol megterem a zöldség, gyümölcs, kávé, bab, rizs, cukornád. A halastóban pontyokat tenyésztenek. A sitio állatállományát — szarvasmarhákat, kecskéket, sertéseket, baromfikat — és az ültetvényeket tizenhat alkalmazott gondozza, akik a brazil átlagosnál kétszerte nagyobb fizetést és teljes ellátást kapnak. Az őserdőt, amely a völgyben húzódik meg, csupán keskeny picadak, bozótvágóval hasított keskeny ösvények szelik át. Harminckilencfajta sajátos brazil őserdei gyümölcs terem itt, és megtalálhatók a legjellegzetesebb brazil fák, a peroba, jutóba, mulungo, araucaria, a különféle pálmák, banánfák és a Brazíliának nevet adó pau-brasil. Nemcsak az eredeti növényvilágot őrzi az őserdő, hanem az állatvilágot is. Dona Ildikó gondoskodott arról, hogy visszatelepítsen olyan állatokat is, melyeket korábban kipusztítottak. így ma már otthonos a páncélos állat, a tatu, a hangyaevő tamanduá és a jaguár kisebb fajtája, a jaguaritica; a keselyűk, sasok, papagájok, kolibrik sokfélesége mellett olyan kihaltnak hitt madár, mint a jacu. Előtűnik a zöld Hajnal Sitio Itatubán „óriásgyík”, a teiu, a szép, zöld —színű nem mérges kígyó, a cipó és a mérgeskígyókat pusztító caviana kígyó. Mert mérgeskígyó is akad bőven, főleg jararaca és cascavel, vagyis csörgőkígyó. Itatubán azonban nem ölik meg a mérgeskígyókat sem. Az elmúlt néhány évben nem kevesebb mint kétszáz mérgeskígyót szállítottak Itatubáról Säo Paulo világhírű kígyóintézetébe, Butantába! S most azt tervezik, hogy az egyik őserdei tavacskában aligátorokat tenyésztenek majd, hogy teljes legyen a fauna. A ROZSDASZINU FÁK Az elmúlt ősszel Budapesten járt Michael Mészáros, az ausztráliai Melbourne-ben élő és dolgozó neves szobrász, az 1972-ben elhunyt hires ausztráliai szobrászművész, Mészáros Andor fia. Az alábbi interjú a pesti látogatás során készült. — Amikor 1970-ben Melbourne-ben találkoztunk, még nyitott volt az építészeti hivatás lehetősége is. Milyen tényezők határozták meg a végleges pályaválasztást? — Bátyámmal — tíz évvel idősebb nálam, kitűnően rajzol — építészetet tanultunk az egyetemen. (Bátyám, mint építész folytatja apám művét.) Számomra azonban kezdettől fogva ott volt a képzőművészeti hivatás is. Ezt sok minden meghatározta: az apámtól örökölt rajzkészség, az alkotás légköre, a munkában lévő témák izgalma, a műterem. Apám bevont a munkába. Ügy nőttem fel, hogy stúdiójában segítettem’, megtanultam a technikát. 16 éves voltam, amikor készített rólam egy éremportrét és 18 éves, amikor az első saját érmem kiállításra került. Apámmal sokat vitatkoztunk. Emlékszem, egyszer egy szobrára azt találtam mondani, hogy túl vastag a kar, aránytalan a testhez, éspedig funkció nélkül. Akkor komolyan dühös lett: „Még éretlen vagy az ilyen túl biztos megállapításokhoz!” Napokig nem szólt hozzám. A szobrot azért kijavította. Amikor az egyetemet 1967-ben elvégeztem, gyakorlatra egy építési vállalkozóhoz kerültem. De elnyertem egy munkámmal a ritka lehetőséget, a Churchillösztöndíjat. így egy évre Olaszországba mehettem, kitűnő szobrászoktól, érmesektől tanultam. Amikor Rómából hazatértem — ez 1970-ben volt — közös kiállításunk volt apámmal Sydneyben és két vidéki városban. Ebben az időben érte apámat az első szívroham. Segítenem kellett, sok volt a megrendelés. 1972-ben apám meghalt, a félkész műveket már én fejeztem be. Innen már csak előre lehetett menni. — Az apai út követése nyilván nem másolás ... — Mindketten építészeti diplomával kezdtük a pályát. Ez sajátos megközelítést adott a feldolgozandó témákhoz. Talán a művészi logika és az ösztön egyensúlyát, a logikai következtetések bevitelét az alkotási folyamatba. Apám tudatában volt származásának, a hozott hagyományoknak, tisztában volt a tehetsége adta lehetőségekkel és mindezt belém is plántálta. Ami a különbséget illeti, az eltérés magyarázata az idő: más korszakban élünk és dolgozunk. Az én számomra a művészi kifejezésnek nagyobb a szabadságfoka. Nekem mások az élményeim. Az én kezdőpontom apám fejlődésének végpontjánál volt. Hihetetlenül kitágultak a technikai testületek és magánszemélyek egyaránt. Nagyobb középületekre szobordíszeket, domborműveket faragok, készítek emlékérmeket, éremportrékat. Sok kiállításom volt Ausztrália nagyvárosaiban. Szerepeltek kisplasztikái műveim Párizsban, Athénban, Hágában, Helsinkiben, Lisszabonban, Prágában, Firenzében, Budapesten. Érmeimből vásárolt a British Múzeum, díjakat nyertem Ravennában, Arezzóban. Tavasszal Stockholmban lesz kiállításom. A francia állam érempályázatot írt ki annak emlékére, hogy annak idején két vitorláshajó vágott neki az óceánnak, felfedező útra. Egy nappal később érték el Ausztrá-1. Gyertyatartó a Melbourne-i Sient Pál katedrálisban 2. Együtt (bronz plakett) i. Madarak (köztéri szobor Melbournelehetőségek is: például az agyagbevonatú öntés olyan munkák elvégzését is biztosítja, amelyeket a régi típusú homoköntésekkel megvalósítani lehetetlen volt. — A kérdésem talán nem tapintatos. Sikerült elérnie apja hírnevét? — Nehéz erre mércét találni. Rengeteg a megrendelésem. A megrendelőim között vannak egyetemek, templomok, hivatalos 6
