Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-01-08 / 1. szám
A brazil sajtó és a közvélemény a múlt évben figyelt fel Sitio Itatubára. A brazil elektromos mamutvállalat, a Centrais Eléctricas Furnas ugyanis magasfeszültségű vezetéket akart építeni Itatubán keresztül, veszélyeztetve és részben kiirtva az őserdőt! Dona Ildikó szembeszállt a leghatalmasabb brazil vállalattal. Mozgósította a brazil sajtót, a legtekintélyesebb lapokat, az állatkertek, botanikuskertek vezetőit, az egyetemek botanikai és zoológiái fakultásait, a Policia Florestal-1, amelynek hivatása épp az őserdők, a természet védelme, és befolyásos politikusokat. A küzdelem Dona Ildikó győzelmével végződött. A Furnas történetében talán először, meghátrálni kényszerült. Itatuba, amelyet egy lelkes brazil riporter Shangrilának nevezett, megmenekült. S mint egy másik brazil újság írta, Dona Ildikó kis földi „Paradicsoma” példa és ösztönzés lehet a braziloknak. Um estilo de vida — „egy életstílus”, amely harmóniát teremt az ember és a természet között. KUTASI KOVÁCS LAJOS (BRAZILJA-N AG Y-BRITANNIii) lia partjait, mint az angolok, így Angliának jutott a dicsőség. Sok francia, angol és más nemzetbeli vett részt a pályázaton, végül két ausztrál nyerte el a megbízást. Az egyik én vagyok. A pápa ausztráliai látogatókőrúton volt és Melbourne-ben, a Szent Pál anglikán katedrálisban mondott misét és gyújtotta meg az egységet jelképező óriási gyertyát. A kétméteres gyertyatartót én készítettem. Angliában a Canterbury székesegyházban őrzik apám 14 bronz reliefjét a krisztusi kálvária járásról: a tizenötödiket én alkothattam meg. — Említette, hogy édesapjától származástudatot is kapott . . . — Apám öntudatosan viseltp és hirdette magyarságát. Otthon, anyámmal magyarul beszéltek. A magyar kultúrán nevelkedett, ha fáradt volt, magyar verseket olvasott, angolra fordított. Én jól értettem magyarul, de Éár Melbourne-ben születtem m45-ben, angol kultúrát szívtam magamba az iskolában vagy a baráti körben. (A feleségem ausztrál, a két gyermekemnek már csak legenda a nagyapjuk.) Tervezgettem, hogy jól megtanulok magyarul. Apámmal készültünk a budapesti látogatásra, de sajnos meghalt. A származástudat erős maradt bennem. Emlékszem, apám mennyire készült esti sétánkra, hogy megmutatja nekem: milyen szépek a rozsdaszínü fák a Várhegyen. Enyhe októberi őszben sikerült utaznom most — ugye mondhatom így — „haza”. Anyámmal jártuk a várost. Megnézhettem a rozsdaszínű fákat, amelyek olyan élénken éltek apám emlékezetében, évtizedeken át. Most már nekem is van élményem erről. SZÁNTÓ MIKLÓS A NAGYMESTER ElKÖSZÖNT Utolsó beszélgetés Kemény Mihállyal Lesem, várom a postát, Kemény Mihály levelét, s henne uzohat a régi megsárgult fényképeket, meghívókat, amelyek a tizenöt esztendős múltra visszatekintő párizsi Francia Magyar Kultúra Baráti Kire történetének állomásait jelzik. Várom, mert Kemény Mihály megígérte, hogy elküldi szerkesztőségünknek - közlésre - féltve őrzött kincseit, ezeket az ereklye számba menő dokumentumokat. A párizsi posta azonban egyre késett Helyette jött a megrendítő hír: Kemény Mihály életének 71. évében elhunyt Olvasóink közül nagyon sokan ismerték ÖL Részben mert gyakran hallatta szavát a Magyarok Világszövetsége rendezvényein, anyanyelvi konferenciákon, egyesületi vezetők találkozóján, részben mert az elnökletével működő párizsi kör híre eljutott a nagyvilágba. Emlékére idézünk az elmúlt őszi párizsi találkozásunkon elhangzott beszélgetésből. — Éppen másfél évtizede történt, hogy Gergely Ferenc magyar filmes eszébe ötlött, jó lenne egy magyar társaságot létrehozni — idézi fel Kemény Mihály. Azon nyomban tollat is ragadott és levélben fordult mindazokhoz a magyarokhoz, akiknek már nevük volt Párizsban. Meghívta a lakásába egy uzsonnára egyebek közt Victor Vasarelyt, Michel Gyarmathyt, Lucien Hervét, Auer Pali bácsit. A „vendégek” szépen meguzsonnáztak és teljes egyetértésre jutottak abban, hogy tényleg jó lenne valami egyesületféle. Gergely Feri azonban ennyivel nem elégedett meg, legközelebb már másokat is meghívott, hogy újra elmondhassa, kell a magyar kolóniának egy egyesület. Én, ha jól emlékszem, a második uzsonnán vettem csak részt. Nagyon megörültem ennek a kezdeményezésnek, és biztosítottam a házigazdát, hogy rám számíthat akkor is, ha konkrét munkáról van szó. Nagy nehezen elkészült az egyesület szabályzata, de az első változat olyan borzasztóan komplikált volt, hogy azon nyomban készítettem egy ellenjavaslatot. Az első pont az én változatomban az volt, hogy az elnököt háromévenként újra kell választani. A sors iróniája, hogy már a tizedik éve vagyok a kör elnöke. — Azt mondják, a kezdeti lépések a legnehezebbek ... — Ez így igaz. Például szegények voltunk. A tagoktól 100 frank tagsági díjat kértünk, ez volt az induló tőkénk. Persze azóta sem sokkal könnyebb a helyzetünk, mivel a tagsági díjon kívül pénzt nem fogadunk el senkitől. Ha olykor-olykor megszorulunk, segítünk magunkon, ahogy tudunk, például könyvárveréseket rendezünk. A lényeg az, hogy havonta találkozzunk. Előadásokat hallgatunk, vitatkozunk, beszélgetünk. Évente háromszor Magyarországról jön előadó, de érkeznek hozzánk magyarok Hollandiából, Svájcból, Amerikából, és szinte a világ minden tájáról kapunk előadásra ajánlatokat. Ezenkívül figyeljük az otthoni irodalmi és művészeti élet eseményeit éppúgy, mint a külföldön élő magyar művészek, tudósok tevékenységét, kapcsolataink szerteágazók. — Hogyan foglalná össze a kör tizenöt éves történetét? — Több szakaszra lehetne bontani. Az első időben néhány ember összefogott, és akart valamit létrehozni. Lassan kiderült, hogy mások is szeretnék, ha lenne magyar egyesület, de erőfeszítéseinket csak nézték, nem segítettek. Aztán a második szakaszban kinevettek bennünket, törekvéseinket hiábavalónak tartották. Ha egy egyesület ezt túléli, akkor számolhat azzal, hogy nemcsak hívei, hanem ellenségei is lesznek. És ha ezt is túléli, akkor jön a megszokás, és csak ezután az elismerés, és a megkedvelés. Ügy érzem, mostanában értünk az utóbbi küszöbére. — Úgy tudom, a Baráti Kör. elnöki teendői meglehetősen sok idejét lekötik. — Valóban kiterjedt levelezésem van, a telefonjaimról nem is beszélve. A tizenkét tagú vezetőség kéthavonta ül össze, hogy a következő időszak programjáról döntsünk. Most például a márciusban sorra kerülő jubileumi ünnepségekre készülünk. De azért nem panaszkodom, mert egyébre, például kedvteléseimre is futja az időmből. — Milyen kedvtelései vannak? — 1980-ban lettem nyugdíjas, de már valamivel korábban elkezdtem festeni. Absztrakt képeimmel tizenöt éve veszek részt a Salon de Independent évente megrendezett kiállításain és különböző galériákban is kiállítok. Történelmi kutatómunkával is foglalkozom. Éppen most jelent meg egy francia szaklapban egy cikkem. Csak azért említem, mert magyar vonatkozású. A szabadkőművességgel foglalkozom, és megtudtam, hogy Magyarországon már a múlt században is létezett magas fokú szabadkőművesség, s ennek 1871—86 közötti történetét dolgoztam fel. A cikknek nagy visszhangja volt szakmai körökben. És még valami az elfoglaltságaimról: van egy állásom is, egy svájci elektromos készülékeket gyártó cég franciaországi képviselője vagyok. — Most már értem, miért olyan nehéz önt otthonában megtalálni . .. — Pedig mennyivel csendesebb az életem, amióta nyugdíjas vagyok. Régebben harminc éven keresztül volt egy megvalósíthatatlan álmom, nevezetesen, hogy három héten keresztül ugyanabban az ágyban aludjak. Világéletemben úton voltam. Magyarországról 1939-ben kerültem el, először Angliában diákoskodtam, aztán tíz évig éltem Spanyolországban, s utána telepedtem le Franciaországban. Ipari-kereskedelmi mérnöki munkát végeztem, mint textilvegyész, vagyis textilkészítő eljárásokat vezettem be a világ különböző tájain. Húsz év után belefáradtam a világjárásba, és egy „nyugalmasabb” állásba mentem, egy amerikai nemzetközi vállalat exportigazgatója lettem. Ez annyival volt könynyebb, hogy csak Európa tartozott hozzám. Nagy örömömre szolgált, hogy ez a cég rajtam keresztül sok üzletet kötött Magyarországgal is, és ekkoriban gyakrabban jártam haza. — Ügy hallottam, önnek a közelmúltban galériája is volt. — Ez egy félreértés. Csak egy galéria művészeti vezetését vállaltam, nyugdíjasként és szívességből. Valaki megkért, hogy segítsek neki, és én szívesen tettem. Akár hiszi, akár nem, ha az ember segít valakinek, támogatja őt a bajában, az mindig megtérül. Engedje meg nekem, miután anynyi ideig voltam üzletember, hogy úgy fogalmazzak: a legjövedelmezőbb befektetés mások útját egyengetni, másokkal törődni, még ha ez a könyvelésben azonnal nem is látszik. Rengeteg példát, tudnék az életemből felsorolni, amikor a legváratlanabb pillanatokban visszakaptam az emberektől a törődést. Szívességet tenni, segíteni nemcsak jó érzés, de higgye el, előbb-utóbb kamatozik is. Ma is nagy a „klientúrám”. Sokan számítanak rám, és én segítem is őket, ha csak tudom. Kemény Mihály, az üzletember, a festőművész, az irodalmár, a filozófus és a párizsi magyar szabadkőműves páholy legnagyobb tekintélyű nagymestere elment. Utazás közben, egy barcelonai szállodában érte utói a halál. Emlékét sokan őrzik hálás szívvel. ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA 7
