Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-09-06 / 16-17. szám
A honalapításban, országrakásban nagy fiánál aligha érdemtelenebb Géza fejedelem, a kalandozások józanító kudarcából okulva felismerte azt a kényszerítő szükséget, hogy a magyarság vagy beilleszkedik az európai állami létbe, kultúrába, szokásrendbe, vagy menthetetlenül elenyészik az előrehaladottabb népek zúzómalmában. Felvéve hát a kereszténységet, a 970-es években várat és várost alapított ama nagy dunai vízi és szárazföldi útvonalak mentén, amelyek bekapcsolták népe szállásterületét a nyugati világ vérkeringésébe. Innen indított küldöttséget Európa első csúcstalálkozójára, az I. (Nagy) Ottó német császár által 973-ban Quedlinburgba összehívott fejedelmi találkozóra, és a hagyomány szerint itt született fia, Vajk is, aki a keresztségben atyjához hasonlóan a Stephanus, azaz István nevet kapta. Korábban azt tartották, hogy a fejedelmi gyermeket Adalbert püspök - aki máig az esztergomi egyházmegye védőszentje - keresztelte, a későbbi kutatások azonban kiderítették, hogy nem ő, hanem passaui papok állottak keresztelőmedencéje körül. Adalbert talán bérmálta és hitében megerősítette az ifjút, aki atyja örökébe lépve, nagy eréllyel látott hozzá a magyarországi egyház megszervezéséhez. Fejedelmi, majd királyi székhelyén bazilikát, káptalani iskolát és más egyházi épületeket emeltetett. A Szent Szűznek és Szent Adalbertnek ajánlott bazilika a török időkben teljesen elpusztult, maradványait lebontották, vagy beépítették az 1856-ban felszentelt mai főszékesegyházba. Habár ebben az időben még nem beszélhetünk a mai értelemben vett fővárosról, Esztergom István király után, a középkor századaiban a magyar állam világi és egyházi központja volt. Az esztergomi érsekek, amellett, hogy az ország első zászlósurai és az egyházi hierarchia legfőbb irányítói voltak, a Szent Istvántól kapott különleges előjog alapján, kizárólagos jogosultsággal bírtak a magyar királyok koronázására. A tatárjárást követően a királyi hatalom központja fokozatosan áttevődött Visegrádra, majd Budára, de Esztergom változatlanul egyházi székhely maradt. Különleges fénnyel ragyogott a 15. század második felében és a 16. század elején, a két reneszánsz főpap, Vitéz János és Bakócz Tamás prímássága alatt. Buda elfoglalása után, 1543-ban török kézre került ez a város is. A következő másfél évszázadban több ostromot állott ki, mígnem az 1596-os és 1683-as ostrom romhalmazzá változtatta. A török kiűzése után visszatelepült ugyan ide az előbb Pozsonyba, majd Nagyszombatba menekült érsekség és a főkáptalan, de a 18. században újjáépülő város világi szempontból csendes jelentéktelenségbe süppedt a nagyvárossá cseperedő Pest-Buda szomszédságában. Néhány alkotó, művészetpártoló prímás, A mai Esztergom láttán, óhatatlanul szerencsésebb nemzetekre gondolok, akik együtt élhetnek régmúltjuk épségben megőrzött emlékeivel. A magyarság a népek országútján foglalt hazát magának, itt a múlt egy évezrednyi kútjából csupán töredékeit hozhatjuk felszínre államalapításunk tárgyi kultúrájának. Az államalapító király szülőhelyének tartott dunazugi település napjainkban álmos, poros kisváros, rendetlen külterületekkel, néhány újgazdag luxusvillájával a. környező dombok oldalában és egy későn alakult városszépítési bizottsággal, amely menteni próbálja a kevés menthetőt, mert amit korábban tatár, török el nem pusztított, azon sokat rontott még a későbbi korok városrendezése is. Mi maradt végül az Árpádok egykori székvárosából? Távolról, magasból, vagy a Szlovákiához tartozó, párkányi partról nézvést: a táj, a panoráma fensége és a várdomb középkori rommal szépen ölelkező klasszicista épületegyüttese. Ha szemünk és a részletek mostohaságától nehezen szabaduló gondolataink látómezejét a parti síkságból meredeken kiemelkedő várdombra élesítjük, akkor nem igényel hosszú bizonykodást, hogy miért lett fejedelmi, királyi székhely ez a táj.
