Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-08-05 / 15. szám
Hass. alkoss. vara pits KÖLCSEY FERENC (1790-1838) Augusztus 24-én lesz 150 éve, hogy Kölcsey befejezte rövid földi pályafutását. Halálhíre mélyen megrázta a magyar közvéleményt. Egy személyben volt a Himnusz és a Vanitatum vanitas költője, botrányt kavaró irodalmi kritikák és alapvető művelődéstörténeti tanulmányok szerzője, új utakat kereső elbeszélő és erkölcsi bölcselő; szeretetre, szépre, jóra vágyó, kétségektől gyötört, gyönge alkatú férfiú és harcos politikus. Kölcsey a debreceni kollégiumban tanult. A kor szellemében magától értetődő volt, hogy a szabadulása után irodalmi vezérré nőtt Kazinczy igézetében kezdte pályáját a költői, filozófusi álmokat melengető fiatalember. Kölcsey egyaránt idegennek érezte magát Debrecen merev kálvinista világában, a pesti értelmiség gyakorlatias szellemében és elmaradott vidéki otthonaiban. „Ó sírni, sírni, sírni / Mint nem sírt senki még / Az elsűlyedt boldogság után” - írta Elfojtódás című versében. Ezzel párhuzamosan elmélyülten tanulmányozta a görög filozófiát, az újabb német és francia költészetet, az esztétikaibölcseleti irodalmat. Már igen fiatalon a legnagyobb magyar elmék közé tartozott. Legközelebbi barátjának, Szemere Pálnak a biztatására 1817- ben Pesten kívánt letelepedni, hogy nyilvánosság elé lépjen az induló Tudományos Gyűjtemény hasábjain és megélhetést találjon a szellemi központtá nőtt városban. Csokonairól, Berzsenyiről, Kis Jánosról írt kritikáiban addig példátlanul magasra helyezte a mércét, és az első kettővel óriási vihart kavart. Az érzékeny költő barátja, majd saját birtokára menekült. Rádöbbent, hogy ki kell lépnie a fennkölt eszmék világából, nem hagyhatja figyelmen kívül a magyar valóságot, annak hagyományait és sajátos gondjait. Írói szerepének átgondolásával járó mély válságát a húszas évek termékeny alkotó korszaka követte. Költőként és alapvető tanulmányok szerzőjeként ekkor talált saját hangjára. A „magyar nép zivataros századaira” gondolva írta a jelennek és jövőnek szóló Himnusz dacos hitvallását, elevenítette föl Dobozi című elbeszélő költeményében a múltbeli küzdelmek emberi tragédiáit és a mögöttük álló erkölcsi tartást, a Vanitatum vanitasban fogalmazta meg az embersorsra vonatkozó bölcseleti kérdéseit. Ekkor születtek legfontosabb tanulmányai, köztük a Nemzeti hagyományok és a Mohács. A múlt tanulságain töprengve jutott a Rebellis vers lázadó hangjáig, a Zrínyi dala ban, valamint a Zrínyi második énekében fogalmazta meg a legnagyobb művészi erővel politikai indítékú aggodalmait, kétségeit. A jelent, a magyarságot ostorozva - sok más kortársához hasonlóan - ő sem a beletörődés kényelmes álláspontját választotta, hanem Huszt romvárát jelképként állítva hazája elé, hirdette: „Messze jövendővel komolyan vess össze jelenkort: / Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűi!” Elsők között vállalta az új műfajt, az elbeszélést, amelynek keretében a polgárosulás felé elindult Magyarország sajátos gondjait szólaltatta meg. A kárpáti K.D.liFM RiKüvnS Részlet az Országgyűlési naplóból December 13-án 1832 Még a nádor nincs itt, az egymásután érkező követek téli lakaikat rendelgetik; s én szobámba zárkózva gondolkozom a hazáról, melynek nevében jöttem munkálni, és minden bizonnyal - küzdeni. íme ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfi korom érzelmeibe lángvonásokkal szövé szent képét! Ez a haza, melynek dicsőségéért meghalni oly régi s oly szép gondolata vala lelkemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzém megújulni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvastomban egyetlenegy ideála volt az ifjúnak; melynek nevével összeolvadt kebelemben minden, amit hit és remény, hűség és szerelem, - minden, amit az emberiség legforróbb és tisztább érzelmei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e hazáért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére; e hazáért választott sok nemes önként számkivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte. S te mit fogsz érte tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létrehozni az ideákat, mik húsz év óta borzonganak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállani minden akadállyal, mik az új, ismeretien pályázó útját ezerfelől elzárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barátság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszélyeit is kedvező pillantások szelíden fogadták? De fogsz-e ostromot is állani a kísértések közt? Fogsz-e híven maradni, ha tántorodásodra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, minden szép és nagy legyőzetve sülyedez? Oh jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn, ki mindig tisztán megőrződ e kebelt, adj segédet mindvégiglen! Március 18-án 1833 Neheztelek talán, hogy napkönyvemben sok szárazságot, és szárazság mellett sok aprólékosságot leltek? Ha ezt teszitek, mondom nektek: csudálatos emberek vagytok! mert nem kellett volna-e meggondolnotok: miképpen én csak magam számára írtam e lapokat, korántsem a tietekre? Micsoda? tehát miért adtad sajtó alá? Sajtó alá, uraim? Ti bizonyos álmot láttok? képzelitek-e, hogy ily időben, mikor minden szeglet könyvvizsgálóval és titkospolitia spionnal van tele; mikor Széchenyi Stádiumát s Wesselényi Előítéleteit, bár könyvvizsgálói engedelmet nyertek is, a sajtó alól elfogták; mikor az igazságtalanságot, mi e két magányost éri, törvényhatóságokkal, például Szatmárral és Biharral is éreztették, s több effélék; hogy ily időben, mondom, elég bohó lettem volna sajtóról s olvasókö-18
