Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-08-05 / 15. szám

F eltűnik errefelé az ide­gen. Csakhamar elő is te­rem egy hétévesforma le­gény - Lacikának hívják kulcsért fut, és vezet minket a templom kapujához. Juttatni akarunk neki örömünkből, elő­bukik hát a sutácska kérdés: „Tu­dod-e Lacika, milyen messze föl­dön híres templom a tiétek?” „Jönnek ide még Nyíregyházáról is!” - vágja rá erre, de kerekre nyílik a szeme, amikor kiderül, hogy pesti országjárókat kalau­zol. Mert a főváros mégiscsak messze van innen. Messzebb an­nál, ami a lenhajú kis magyar képzeletébe belefér. A távolság - ha félországnyi is - egyébként sem kilométerrel számlálható igazán; inkább mér­hető a kevesebb munkaalkalom-1. A nagyszekeresi református temp­lom 2. Lónyai kalauzunk, Demjén Lacika 3. Sára Gáspár bácsi úgy meséli, csó­nakokkal érkeztek valahonnan ke­letről a szatmárcsekei magyarok ősei. Innen a fejfák különös formája 4. Művészi gonddal rakott tűzifa a tar­­pai Szilágyi József udvarában 5. Templom és harangláb Lónyán 6. Jellegzetes beregi kapu Tarpán 7. Csaroda református temploma A SZERZŐ FELVÉTELEI mai, a fővárosba ingázók tízezrei­vel, a települések szerény kom­fortjával, hol a tanár, hol az or­voshiánnyal. A mai Szabolcs- Szatmár - bár számos városában, községében szemmel látható a gyarapodás - a legtöbb fejlettségi mutató tükrében az utolsók kö­zött kullog a megyék sorában. És a varázslatos Szatmár-Bereg - az egész Nagy-Alföld műemlékek­ben leggazdagabb tája - a me­gyén belül is a mostohább vidé­kek közé tartozik. Itt a leghosz­­szabb és leghidegebb a tél, s mi­kor végre kitavaszodik, gyakorta fagyok tizedelik az éledező rü­gyeket. A föld sok határban kö­tött, agyagos, ritkán hullik éppen annyi csapadék, mint amit e ké­nyes talaj természete megkíván. Az itteni néphez - őseikről azt mondják, jóval 896 előtt, kabar törzsekkel érkeztek - a történe­lem sem volt túl kegyes. Telepü­léseik szerepe csak a török hó­doltság idején értékelődött föl igazán. Akkoriban - Bethlen Gá­bortól - kapott Tarpa is mezővá­rosi rangot, a királyi Magyaror­szág - azaz a Felvidék - és Er­dély közötti közvetitőkereskede­­lem jóvoltából. A gazdasági fejlő­dés a későbbiekben megrekedt, nem jutott pénz, erő a temp­lomok másfelé oly gyakori mo­dernizálására. Az elődök nélkü­lözésének köszönhetjük hát mi, mai magyarok, építészetünk meg­kapó relikviáit. No meg a folya­matos restaurálásnak, amely Ló­­nyától Tarpán át Jánkmajtisig gondját viseli az öreg falaknak. Trianon elvágta a Felső-Tisza­­vidék gazdáit, kisiparosait, keres­kedőit hagyományos vásározó­helyeiktől. S mert ipar máig is alig települt, csökkent a megtartó erő, ki csak utazgat, ki el is költö­zött a jobb megélhetés reményé­ben. A hatvanas-hetvenes évek látványos gyarapodását a mező­­gazdaság, ezen belül is egy űj kultúra, az alma hozta, amely ké­sőbb eladhatatlan készletekké halmozódva szított háborúságot. A feszültség mostanság némi­képp csillapodni látszik - miután sok almáskertet kiirtottak és újabb fajtákat telepítettek - ám az élet továbbra sem könnyű Szatmár-Bereg falvaiban. A pénz itt végképp nem terem egyköny­nyen. Egy tarpai háziasszony mondta el: diótöréssel-tisztítással keresett négyezer forintot. Éjt nappallá téve, egy hétig dolgo­zott ezért az összegért. Ő a ke­mencét és a kenyérsütés egyéb kellékeit mutatta meg effélét csak meséből ismerő lányaimnak, mig a szembeszomszéd takarmányért induló tehenes fogatára invitálta őket. Míg ballagtunk a szekér mellett, elmondta: harminc éve kel hajnali két órakor. Kikereke­zik a szövetkezeti tehenészetbe, ellátja az állatokat, majd követ­kezik a háztáji almáskert, vete­­mény, az otthoni pár tehénke. S ez a kidolgozott kezű, napcser­zette férfi a messzi földön híres tarpai daloskörbe is eljár, ki tud­ja honnan, hogyan csenve időt és erőt a közös éneklésre. Esze Józseféknél laktunk. Nyugdíjas házaspár, a gyerekek már a maguk kenyerén, a férfi ve­zető agronómusa volt a helybeli szövetkezetnek. Nagy almásker­tet gondoznak, udvarukban hízó, baromfi, szőlőjük, csinos préshá­zuk van a határszéli Nagy-he­gyen. Eszéék úttörői ezen a tájon az úgynevezett falusi turizmus­nak. Úgynevezett - írom, mert szeretném, ha nem így neveznék. Seízű szóösszetétel ez, csak ak­tákra való. Jobb lenne tán a falusi vendégfogadás. Mert ha gazdasá­gi vállalkozásról van is szó - amelytől sokat várhat ez a kör­nyék -, nem először tapasztal­tam: a falusi ember nemcsak a pénzt, a vendéget is várja. Lónya, Tákos, Csaroda, Má­­rokpapi, Nagyszekeres... a mészfehérrel, s az óbarnával templomai csakúgy részei a táj­nak, mint a fa és a bokor. A me­zők virághíme felkúszik az úrasz­tali térítőkre, a mennyezet faka­zettáira. A paplakok körül jókora kertek, némelyik végében méhes duruzsol. A vámosoroszi parókia felől gyerekzsibongás hallik. Az ifjú lelkész és hitvese - négy cse­metéjük mint az orgonasípok - egy hétre még népesebb családot gyűjtött maga köré; Bibliával ba­rátkoznak, zsoltárokat tanulnak. Két fa között hinta lógáz, egy hosszú asztalon papírhalmok, festékek, színes ceruzák. Este hat óra tájt Szatmár-Bereg útjain is csak lépésben lehet köz­lekedni. Ilyenkor tér haza a csor­da. A kolompszó, a paták tompa üteme belesimul a csöndbe. A kispadokról öregek tekintget­­nek a jószágok után. Az autójá­ban poroszkáló városi vendég lassan-lassan beméri a távolsá­got; falu és város, Bereg és Buda­pest között. És nagyon szeretné, ha ez a távolság úgy csökkenne, hogy a gacsánszegi Tisza vize to­vábbra is kulacsba kívánkozzék, hogy se a tájat, se az embert ne szürkítsék a fejlődés mellékhatá­sai. BALÁZS ISTVÁN 17

Next

/
Thumbnails
Contents