Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-08-05 / 15. szám
A régi Pécs utcaképének mindennapos eseménye volt az orvostanhallgatók „húzása”. Mint vadludak őszidőben, úgy vitorláztak a fehér köpenyes medikák és medikusok csapatai a belvárosból a külvárosok felé vagy megfordítva, hogy az anatómiai gyakorlatról időben beérjenek a kémiaórára, vagy hogy a belgyógyászatot követő szülészeti előadásról el ne késsenek. De akármilyen érdekes színfoltja volt is a mecsekalji városnak az orvosjelöltek állandó ingázása a szerteszét szórt klinikák, intézetek és tanszékek között, a mai hallgatók nem sajnálják, hiszen rengeteg időt és fáradságot takarítanak meg azóta, hogy a volt hadapród-, illetve tisztiiskola helyébe, köré odatelepült az egyetemi város központja. áltozott természetesen sok más is; ha örülünk neki, ha nem. Változott, és nemcsak Pécsett, hanem az egész magyar orvosképzésben. Először is az oktatók és a hallgatók száma. Dr. Harsányi László egyetemi tanártól, a pécsi Orvostudományi Egyetem általános és oktatási rektorhelyettesétől tudom meg, hogy 1770-ben, amikor Mária Terézia rendeletére a magyarországi (de még vagy 90 esztendőn át nem magyar nyelvű!) orvoskép#es megkezdődött, a nagyszombati egyetemre mindössze öt professzor kapott kinevezésit- És a világért se gondolja, hogy ez az öt kevés volt! - teszi hozzá a rektorhelyettes mert ugyanezen időben a bécsi egyetemnek csak négy professzora volt. De Nagyszombaton maradva: a korabeli immatrikulációból, azaz az egyetemi hallgatók lajstromából kiderül, hogy az első tanévben csupán hét beiratkozott medikusa volt az egyetemnek. Ha nem megyünk vissza ilyen messze az időben, még akkor is jelentős a változás. A Tudományszervezési és Informatikai Intézet statisztikája szerint még 1938-ban, tehát az utolsó békeévben is csak 1451 orvostanhallgató tanult egyetemeinken (alig másfélszázzal több, mint napjainkban egyedül Pécsett). Ma pedig mintegy hétezer diákkal, kereken háromezer oktató foglalkozik. Papír, ceruza sem kell, hogy kiszámoljam: ha fél évszázad alatt ötszörösére nőtt is az orvostanhallgatók száma, egy-egy oktatórakutatóra még így sem jut több két-három növendéknél. Ez azonban csak a felszín. A rektorhelyettes meggyőz: ez a tekintélyes létszámú oktatói gárda kicsiny ahhoz, hogy az Oxfordban vagy Cambridge-ben olyannyira bevált tutor-rendszert bevezethessük.- Ha minden tanárunk polihisztor lenne, és a kémiától a nukleáris medicináig valamennyi tárgyat képes volna oktatni, akkor vdTOhnn három-négy hallgató jutna csak egy-egy oktatóra. De vegyük a mi esetünket: az általam vezetett igazságügyi orvostani intézetben dolgozunk kilencen, van ezzel szemben vagy kétszáz oktatandó ötödévesünk. így pedig már egészen mások az arányok. A hallgatói létszámok gyarapodása tehát jó és rossz következményekkel is járt. A betegellátás szempontjából jó, hogy mind több és több orvos kerül ki egyetemeinkről. A képzés szemszögéből nézve viszont kedvezőtlen, hogy az intenzív képzésből tömegoktatás lett. A két világháború között, az akkori Erzsébet Tudományegyetemen az évfolyamonkénti ötven-hatvan hallgatót, a felszabadulást követő években pedig azt a hetven-nyolcvan diákot még a professzorok is személyesen, mondhatni névről ismerték. Az oktatók mindenkiről pontosan tudták, mi az erénye és a gyöngéje, mi várható tőle, hol kell segíteni. De meg lehet-e ismerni-különböztetni évfolyamonként kétszáz arcot? (Budapesten, a Semmelweis Orvostudományi Egyetem általános orvostudományi karán pedig már több, mint négyszázat!) A rektorhelyettes, amint már szó volt róla, ötödéveseket oktat, s mivel szaktárgya, az igazságügyi orvostan szinte szintetizálja mindazt, amit a hallgatók addig tanultak, könnyen mérlegre vetheti, milyen a képzés 12
