Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-08-05 / 15. szám
K orunk technikai civilizációja, a tudományok fejlődése az elmúlt két évszázadban sokak szemében kérdésessé teszi a múlt vizsgálatának jelentőségét. Valamiféle nosztalgiaként, néha csak a megtűrt hobbikategóriában vélik elfogadhatónak, és a nagy brit államférfi, Lord Beaconsfield mondását - „a múlt a hatalom része” - már nem érzékelik. Ez pedig nem az angol konzervativizmusból, hanem a folytonosság, a gyökerek jelentőségének felismeréséből fakad. Az orvostudomány, az egészségügy súlyának megítélésében is nélkülözhetetlen a tegnap medicinájának elemzése, a nagy felfedezések születésének tanulmányozása. Magyarországon az orvostörténelem jelentőségét éppen az a nemzedék ismerte fel, amelyik egyébként is a medicina megújhodásán fáradozott. A Balassa János és Markusovszky Lajos körül gyülekező úgynevezett „pesti orvosi iskola” tagjai mind nemzeti, mind szakmai szempontból tisztában voltak a jelentőségével. A reformkorban (1825-1848) kibontakozó magyar tudományosságban azonban mégsem kapott olyan helyet, mint ami megillette volna. Csak a századforduló mélyben morajló nagy nemzeti és társadalmi erőfeszítései, útkeresései közepette ismerték föl a legnagyobbak az orvostörténelem megalapozásának fontosságát. A több évtizeden keresztül fakultative oktatott orvostörténelemnek (egyetemi magántanárok előadásában) Hőgyes Endre professzor kívánt szilárd alapokat nyújtani, amikor a budapesti Királyi Orvosegyesületen belül megteremtették kezdeményezésére az orvostörténeti bizottságot (1905). A muzeális emlékek gyűjtésével együtt az orvostörténelem elméleti alapjainak lerakásában is nagy lépést tettek előre. Kiváló orvostörténészek kezdték meg munkájukat ezekben az években (Győry Tibor, majd Magyary- Kossa Gyula és mások). Az első világháború nem kedvezett a szépen gyarapodó múzeumi, könyvtári és levéltári gyűjteménynek. De az összeomlás (1918), a sivár anyagi körülmények ellenére szinte kiváltotta az ösztönös védekezésben a múlthoz fordulást, az Orvostörténeti Múzeum és Könyvtár önálló intézményként való felállításának javaslatát. A forradalmak időszaka, a „trianoni sokk” egyelőre ismét háttérbe szorította az orvostörténelem, illetve az orvostörténeti múzeum ügyet. A két világháború közötti évtizedek erőfeszítései, a nemzetközi rendezvények, a budapesti Tudományegyetem 300. évfordulója (1935) fontos állomást jelentett, de nem volt elég az igazi önmagára találáshoz. Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc centenáriumának megünneplése az orvosi múlt emlékeinek összegyűjtésére is sarkallta a kortársakat. Könyvek és kiállítások jelezték ennek hatását. A Rákosi-korszakban könyvek, levéltári dokumentumok és tárgyak ezrei kerültek zúzdába. Ám a jó érzés mindig a legroszszabb időben támad fel az embe— rekben - ez történt ekkor is. Sokakban felébredt a mentés ösztöne és megkezdték az orvos- és gyógyszerész-történeti emlékek gyűjtését. így alakult meg a Királyi Orvosegyesület (1837-ben alapították) könyvtárára alapozva - az Országos Orvostörténeti Könyvtár (1951). Féltő kezek közben megmentették az 1948- ban létesült és 1963-ban megszüntetett Gyógyszerészi Múzeum tárgyi és könyvanyagát is. A lassú eszmélés egyre felgyorsult és a műemléki helyreállítások előrehaladásával megmentésre került Semmelweis Ignác szülőháza, amelyet 1906 óta már emléktábla diszített. Ez adta az ötletet az Orvostörténeti Múzeum megalapítására, amelyet megfelelő előkészítő munka után, Semmelweis halálának centenáriumán (1965) avattak fel. A Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és az Országos Orvostörténeti Az orvostörténet műhelyében 8
