Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-01-22 / 2. szám
Magyar kultúra Olykor egészen apró események válnak meghatározó élménnyé. Bállá László, a kárpátaljai magyarság kiváló írója vitt Ungvárról Beregszászra. Jánosiban, a falusi presszónál megállt a kocsi, hogy betérjünk egy kávéra. Jókora sor állt, persze megbámulták a nyakkendősöket. Balia a kávéfőző nőhöz fordult: budapesti vendéget visz Beregszászra, kaphatna-e soron kívül két kávét. A kérésen senki nem lepődött meg, ahol sor van, ott mindig van soronkívüliség is, legfeljebb a pesti vendég érezte magát kényelmetlenül. A presszósnő készséges mosollyal bólintott, rögtön jó adag kávét tett a nagy magyar gépbe. A meglepő dolog ezután következett. „Szóval Beregszászra mennek? — kérdezett vissza. — A mi ismert költönőnket, Füzesi Magdát aztán felkeressék!” Bállá rögtön biztosította a fekete, testes asszonyságot, hogy utunknak ez az egyik fő célja. A pesti vendég azonhan gondolkodóba esett. A hasonlat kézenfekvő. Bemegy egy vendéggel mondjuk a nyírbogdányi italmérésbe, kér két kávét, a pult mögött álló felszolgáló pedig megkérdi, hová tartanak. Nyíregyházára, hangzik a válasz, mire az asszonyság lelkűkre köti, hogy X. Y. költőt ott feltétlenül látogassák meg. Elképzelhető? Kizárt. „Errefelé magyarnak lenni mást jelent — gondolkodott el Balta László. — Itt számon tartják, nyilvántartják egymást az emberek. Errefelé nem egyszerűen két ember találkozik, hanem két magyar.” Csipkerózsika-álom után Magyarnak lenni egyébként ezen a vidéken a háború után rossz volt. A kollektív büntetést — mint minden ilyesfélét a régi és a mai világban — általában és főként ártatlanok szenvedték el. A magyar élet Csipkerózsika-álomba szenderült. Erre az időszakra az általános kétségbeesés hangulata nyomta rá a bélyegét és a légkör egyáltalán nem kedvezett a magyar kulturális törekvések felszínre kerülésének. A szavukat felemelők legkevesebb az egzisztenciájukat tették kockára. Bár az első magyar iskolák újraindítását 1952-ben engedélyezték, a bénultság állapota egészen a 60- as évek közepéig tartott. 1963-ban létrejött az ungvári egyetemen a magyar tanszék, 1965-ben megindult a Kárpáti Igaz Szó (addig a magyar újság a helyi ukrán lap változtatás nélküli fordításaként jelent meg). Megkezdődött a magyar rádióadás, Beregszászon megalakult a helyi amatőr népszínház. A Kárpáti Igaz Szó és személy szerint Bállá nagyon sóikat tett azért, hogy oly hosszú kényszerszünet után is kifejlődjön, megizmosodjon a magyar kulturális élet Kárpátalján. Az 50-es években egyébként Bállá volt a költő, gyakorlatilag az egyetlen; ma viszont a József Attila Irodalmi Stúdiónak 45-60 tagja van. Ahogy mondták a találkozáskor, közülük 15-20 a profi. Egyébként négyen — Bállá Lászlón kívül Szalai Borbála, Balia D. Károly, Füzesi Magda — tagjai a Szovjetunió írószövetségének; ez munkásságuk magas szintű elismerését jelenti. „Néhány évtized múlva — mondotta Bállá László — számon tartják majd a kárpátaljai magyar irodalmat.” A jövőidő használata azonban ez esetben talán már felesleges ... A József Attila Stúdió a fiatal írók klubja volt, negyedéves programokkal, sok író—olvasó találkozóval — ez évtől azonban alkotóközösségként működik, bevonva a munkába más művészeti ágak képviselőit is. A régi fiatalok, a mai harmincasok, negyvenesek után pedig ott vannak az újak Az említett találkozóra is egyre-másra nyitottak be sihederkorból épphogy kicseporült érdeklődő egyetemisták. Ezek a fiatalok már a kétkultúrájúságban nőnek fel, egyformán olvassák Arany Jánost és Tolsztojt, sőt, mint a Kárpáti Igaz Szó egyik szerkesztője saját lánya példáján elmondotta, a magyar fordítások révén több nagyszerű orosz műhöz is hozzájutnak, mint ukrán kollégáik. A summázat: „A lányom húszévesen jóval többet tud, mint amennyit én harmincévesen tudtam.” Ami az író—olvasó találkozókat illeti: a József Attilások évente mintegy húsz alkalommal keresik fel a magyar iskolákat, ahol a gyerekek is jó előre készülnek, verseket tanulnak be, novellákat olvasnak. A találkozások valóságos költészeti fesztivállal érnek fel, van közös éneklés is, a tollforgatók mindig visznek magukkal kamaraegyüttest, az Ivaskovics triót, vagy Tárczy Andort és társait. A gyerekek boldogok — és azok a költőkírók is. Gyakran a kolhozok a vendéglátók: a magyar vidék mezőgazdasági nagyüzemei errefelé kulturális missziót is teljesítenek. Beregen erre volt bizonyság a Lenin kolhozban tett látogatás. A gazdaság elnöke, Antonik Tibor úgy beszéli a magyart, mint vendégei, csak tán ízesebben. Szlovák ember, akinek magyar családja van. A képzőművészet megszállottja. A kolhoz kultúrházában — régen középiskola, még régébben csendőrség működött itt — képtár, múzeum és könyvtár található. A képtárban a kárpátaljai iskola legjobbjaitól vannak festmények (akárcsak a nagyon szépen megőrzött ungvári várban, ahol a látogató azon is töprenghet, hogy vajon Magyarországon és másutt a magyar világban miért tudunk oly keveset e kiváló alkotókról) — a múzeumban pedig a beregi szőttest, a beregi faragott bútorokat mutatják be. A kolhozban egyébként virágzó iparágat alakítottak ki a szövésből, sikerült elérni azt is, hogy a gyerekeknek a 9. oszályban tanítják a régi motívumokat. A könyvtárban sűrű egymásutánban sorakoznak a könyvespolcok, sok az újság is. Helyiek és magyarországiak. Hány óra van? A Kárpáti Igaz Szónál számokkal támasztották alá: nagy az igény a magyar betűre. Maga a Kárpáti Igaz Szó naponta 39 ezer példányban jelenik meg, ebből 37 ezer előfizetés útján megy el. Vagyis ha a családok számát négynek vesszük (ami valószínűleg túlzás, hiszen a kárpátaljai magyaroknál sem jellemző a nagy család), akkor mintegy 150 ezer olvasóval számolhatunk — a magyar lákosság számát a hivatalos statisztika 170 ezerre teszi. A lap mindenkihez kíván szólni, ahogy Behun János — Bállá utódja a főszerkesztői székben — mondja, Juliska nénitől a főorvosig, tehát egyaránt közölni kell mondjuk az egérfogó tisztításának ..receptjét” és az események mélyére ásó politikai elemzéseket. Keresettek a magyarországi új-14
