Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-07-22 / 14. szám
» Tiziano, a festészet történetének nagy alakja, számos hercegi udvar hivatalos festője egyik megbízójának szemrehányó levelére - melyben kifogásolta, hogy megrendelt képén a Madonna nem mosolyog - azt válaszolta: „Nem tudom, min mosolyogna, amikor Őhercegséged már egy félévi apanázzsal tartozik nekem..Tiziano jó festő volt, és a fent említett idézetből kiderül, hogy már az 1500-as évek elején is pénzből éltek a művészek. A jelenleg Sopronban élő híres és a pénzről Tizianóval azonos nézeteket valló festőművész, Szász Endre, a Széchenyi palota néhány szobáját pazar művekkel zsúfolta tele. Csak ideiglenesen lakik itt, hiszen Nyugat- Dunántúlon épülő, pontosabban átalakítás alatt álló kastélyában majd méltó helyre kerülnek a részben vásárolt, részben képekért cserélt festményei, gyönyörű bútorai és egyéb műkincsei. Budapest-Sopron között a kocsiban azon gondolkoztam, hogy a kanadai, majd a kaliforniai sikeres évek és a hollóházi kudarc után miért éppen Sopronban telepedett le? * Szürke-kék szabadidőruhában fogadott. Arca kissé megviselt. Már nem tűnik az újságokból, televízióból jól ismert, a mindenkivel összeszólalkozó, mindig mást, többet akaró fenegyereknek. Amikor viszont beszélni kezd, azonnal megváltozik az arckifejezése, szinte megfiatalodik. Azt hiszem, a festés mellett a „szöveg” az éltető eleme. Remek sztorizó, aki azonnal hatalmába ejti hallgatóságát. Lenyűgözően, színesen mesél. Miközben hallgatom, kezdem érteni, miért is tudja félvállról venni a sokszor durva, becsmérlő támadásokat, a körülötte szövődő pletykákat. Volt idő, amikor külföldi sikerein felbuzdulva itthon is istenítették. Láttam Amerikában egy San Franciscó-i galériában 100 ezer dolláros Krisztus-képét, amit végül is 109 ezer dollárért adtak el, és olvastam a 4-5 ezer forintot is sokalló felháborodott kritikákat a vigadóbeli kiállításakor, mert enynyit kért egy-egy porcelántányérért. Egy biztos. Ellentmondásos egyénisége senkit nem hagy közömbösen, vagy szenvedélyesen utálják, vagy szélsőségesen imádják, a rajongásig szeretik. * . Szász Endre, egy jómódú székely család gyermekeként, Marosvásárhelyen és Kolozsváron diákoskodott. Amikor felidézi gyermekkorát, legszívesebben apai nagyanyjára emlékezik:- Csodálatos népmeséket tudott. Télen akkora havazások voltak, hogy nem látszottunk ki belőle. Ilyenkor esténként kis székeken a szomszéd gyermekekkel körbeültük a tüzet, ő pedig mesélt. Ma is emlékszem egyik visszatérő történetére, amelyik arról szólt, hogy az akasztott embernek valaki kiszedte a máját és hazavitte, megette, majd az akasztott ember egyszer csak kopogott az ablakon, s kérdezte, hogy ki lopta el a máját? Kísérteties hangon tudta kérdezni ezt többször egymás után. Amikor valamelyikünkre hirtelen rámutatott - te loptad el a máját! akkor az majdnem összecsinálta magát ijedtében. Nagy megtiszteltetésnek vettem, ha rám mutatott a nagymama, és szinte mindannyian vártuk, hogy mi kerüljünk sorra. Ezek a misztikus történetek, azt hiszem, befolyásolták későbbi munkáimat. A diák Szászra nagy hatást gyakorolt Kós Károly, akit emberileg és szakmai szempontból is nagyra becsült. - A világ bármely részén megélt volna a tehetségéből - véli róla ő is mégis a székelység között maradt. Ez a sorsvállalás kinyitotta a szemem és azt tudatosította bennem, hogy ha valaki értékes életet akar élni, akkor közösségi célt kell szolgálnia. Egy másik erdélyi tanítómester: Bordi András akvarellfestő. Soproni találkozás Szász Endrével 16
