Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-01-22 / 2. szám

HÁT EZ VOLT AZ ÉLETEM

igazán segíteni akarsz, akkor neveztess ki vadászati felügyelőnek, méghozzá Hatvanba,

Nagyot nevetett erre Rajk, ahogy csak ritkán hallottam nevetni, és rábólintott:

— Ha csak ez a kérésed, legyen!

És lett is, mert ő volt, ugye, akkoriban a belügyminiszter.

Persze, akkor még nem tudtam, mit veszek a vállamra. Kezdetben nemcsak a vadgazdálkodással kellett törődnöm, hanem kereken száz hold szőlővel is. Mert minden egyes Hatványnak, mint politikai üldözöttnek, a földosztás után meghagytak 20 hold szőlőt, méghozzá iszonyú állapotban, hiszen a front éppen ezeken a földeken gázolt át. A Hatvanyak pedig még vagy nem voltak idehaza, vagy nem értettek a gazdálkodáshoz. Szóval minden rám szakadt. Még szerencse, hogy a cukorgyárat Hatvány Endre, a család másik ágának a képviselője vette át.

De nem sokáig maradtam vadászati felügyelő, mivel magasabb posztot kaptam, aztán 1949-ben vagy 50-ben elhagytuk Hatvant is, mivelhogy a földeket elvették a Hatvanyaktól, a kastélyt államosították. Központi beosztásba kerültem — ahogyan akkor mondani szokták —, ami azt jelenti, hogy a legmagasabb rangú vezetőkkel volt dolgom.

Végre csakis a vadászatnak élhettem volna, ha nem kezdik el az úgynevezett osztályidegenek kitelepítését a fővárosból. Szegény feleségemet is kitelepítik, ha én átveszem azt a bizonyos cédulát, amelyen ez állt: Báró Hatvány Alexandra, báró Hatvány Ferenc földbirtokos és cukorgyáros leánya (férje neve: dr. Nagy Endre), valamint leánygyermeke Nagy Diana kötelesek elhagyni Budapestet eddig és eddig, és elfoglalni kijelölt lakhelyüket itt és itt, ekkor és ekkor. A rendőr, aki a kitelepítési parancsot kézbesítette, rendes ember lehetett, mert látva kétségbeesésemet, a cédulát a többi alá rakta.

— Mivel az érintetteket nem találtam idehaza — mondta —, másodszor is megkísérlem majd a kézbesítést.

Aztán, most már nem hivatalos hangon, hozzátette:

— Maga tudja, mit kell addig csinálnia.

Üj haza felé

Én aztán tudtam. Gyakorlatom volt benne. Elbújtattam a feleségemet és a kislányomat, ők, mivel nem vették át a cédulát, nem számitottak szökevényeknek. Alexandra befeküdt egy kórházba Pesten, Dianát pedig elhoztam ide, Badacsonyba, az anyámhoz.

Rólam, persze, mindenki tudta, milyen helyzetben vagyok, jelentettem a dolgot magam is, ahol kellett. Vége lett a központi beosztásomnak, kiküldtek a Bakonyba, egy vadászházba, azaz engem is „eltüntettek”. Ott keresett föl Czóbel Béla bácsi, apósom festőművész társa és barátja az üzenettel, hogy majd jelentkezik nálunk valaki, akivel biztonságosan elhagyhatjuk az országot. Apósomék ugyanis akkor Svájcban éltek — már 1952-t írtunk —, s mi is kimentünk utánuk. Hárman lopakodtunk át a határon, sőt azt is mondhatnám, hogy négyen, mert Alexandra akkor már a hetedik hónapban volt. Iszonyúan rettegtünk, minden pillanatban vártuk, hogy lecsapnak ránk. Szegény feleségem nem is bírta elviselni azt a rettenetes feszültséget, összeroppant, s bár második kislányunkat megszülte, soha nem gyógyult föl.

Végül aztán mégsem Svájcban, az apósomnál, hanem Tirolban, Innsbruck közelében, egy Seefeld nevű városkában kötöttünk ki. A kisébbik lányomból nem is lett magyar, a nyelvet sem beszéli, hiszen nem értem rá vele foglalkozni, édesanyja súlyos idegbeteg volt, a nevelőnő pedig, aki mindkét gyermekemet nevelte, német nyelvű volt, igazi tiroli.

Én szinte sohasem voltam otthon, a családommal. A lakóhelyem ugyan Seefeld maradt, de többet voltam Németországban, mint Ausztriában, hiszen gondoskodnom kellett a család jövőjéről, és éppen ezért beiratkoztam a göttingeni egyetem erdészeti fakultására. Elvégeztem hét szemesztert, és amikor úgy éreztem, hogy tudok már annyit, amennyire szükségem van, arra gondoltam, átköltözünk Argentínába, ott volt ugyanis a családnak egy nagy erdőbirtoka. Amikor azonban a sógorom kibökte, hogy a birtok nem Dél-, hanem Észak- Argentínában fekszik, az éghajlat meg elviselhetetlenül forró, párás, ráadásul megtudtam, hogy ott még szarvas sincsen, akkor meggondoltam magam. Tanultam tovább, sorra letettem mindazokat a szakvizsgákat, amelyekre szükségem volt.

Nem dicsekvésképp mondom, de időközben Nyugat-Németországban befutott szakemberré lettem. így például a düsseldorfi vadászati világkiállítás jelentős részét már én rendeztem. Megint maradéktalanul boldog voltam, mert azzal foglalkozhattam, ami kitöltötte az életemet: a vadgazdálkodással. Ha most visszagondolok az útra, amit bejártam, igaz lelkemre mondhatom, én soha mással nem is akartam foglalkozni. Mert a csendőrségnél a lovaglást — azt még csak-csak kedveltem. De megvallom őszintén: ott is, ha csak tehettem, vadásztam. Amikor a lovaglóóráimat befejeztem, úgy kilenc-tíz óra tájt, bementem az irodába, aláírtam néhány papírt, aztán mentem is vadászni.

Útban a vadászparadicsomba

Hogyan kerültem ki aztán Tanzániába? Azzal kell kezdenem, hogy Kittenberger Kálmán nagyon közeli rokonom. Kálmán bácsi öccse ugyanis az édes nagynénémet vette feleségül. No, most már csak azt kell tudni, hogy Kálmán bácsinak nem volt gyermeke, öccsének, az én Sándor bátyámnak pedig ha volt is egy fia, az mindenre vágyott, csak arra nem, hogy vadász legyen. így hát a két öreg — Kittenberger Kálmán és Sándor — mindent az öcsémbe és belém „pumpált”, amit a vadászatról csak tudott, és ő oltotta belém az afrikai kalandozás vágyát is. Elkezdtem építeni magamnak az utat Németországból Afrika felé. Minden nevesebb német természettudományi múzeumtól kaptam megbízólevelet, hogy a háborúban elpusztult gyűjteményük kiegészítésére kérnek föl. Ezeknek a múzeumoknak pénzük is volt, tehát ha ugyanolyan úton-módon kerültem is ki Afrikába, mint Kittenberger Kálmán, nekem megvolt már a kezdetek kezdetén az anyagi bázisom is. Persze, nagyon azért én sem ugrálhattam, szerényen éltem, hiszen a távol élő családról is gondoskodnom kellett. Ugyanis 1954-ben mentem ki, a család pedig csak 1959-ben jött utánam. Addig „ingáztam” a két világrész között.

Az első állomásom Kairó volt. Oda szólt az egyik ajánlólevelem, méghozzá Windischgrátz Vince herceghez, aki akkor a KLM holland légitársaság ottani kirendeltségének a vezetője volt. Ő aztán adott egy újabb ajánlólevelet egy másik Windischgrátzhez, a Ferenc Józsefhez, aki Kenyában élt és vadászott. Én azonban nem utaztam egyenesen hozzá Kenyába, hanem Árusába mentem, a tanzániai turistaparadicsomba, nem messze a kenyai határtól. Ezt tudta a kairói Windischgrátz is, de azért mégiscsak meglepett, amikor érkezésem estéjén, a hotel éttermébe, ahol egymagámban vacsoráztam, belépett egy magyar mágnás. Tudtam, első látásra, hogy az, kilométerekről is le lehetett volna olvasni róla. Kisvártatva odajött hozzám a pincér, és megkérdezte:

— Uram, ön ugyebár doktor Nagy Endre?

Amikor bólintottam, átadott egy vizitkártyát, amelyen néhány sor állt: Windischgrátz Ferenc József herceg meginvitál az asztalához.

— Nagyszerű, hogy itt van, és hogy találkoztunk — így fogadott, amint bemutatkoztam —, én ugyanis sokszor vadásztam Nagysurányban, apósa birtokán, és igazán örülök) hogy most módom lesz a vendéglátást viszonozni.

És vitt magával Nairobiba, Kenyába, és ott vadásztunk együtt a szafarikon három hónapon át. Utána mentem csak vissza Tanzániába, Windischgrátz tanácsára, akihez akkor már mély barátság fűzött. (Éppen e barátságnak volt köszönhető, hogy rábeszélhettem: páratlanul gazdag trófeagyűjteményét ajándékozza Magyarországnak, a keszthelyi kastélymúzeumnak.)

Ott is, itt is: otthon

Jó volt megfogadnom a tanácsot. Tanzániában csodálatos a vadbőség, gyönyörű a természet. Fölépítettem egy hatalmas állatkertet, egy vadaskertet meg egy úgynevezett lodgeot, azaz összkomfortos bungalókból álló szállodafélét. Szóval megteremtettem a központját az arusai turizmusnak. Igaz a lodge-ot nemrégiben átadtuk egy amerikai cégnek, de az állatkertet és a vadaskertet ma is mi vezetjük, jobban mondva — mivel én mostanában már az év nagyobb részét Magyarországon töltöm —, unokaöcsém és egyben fogadott fiam, Schwend Endre. A vadaskert különösen a szívünkhöz nőtt. Százötven antilop él benne teljesen szabadon, és ha van is kerítés, az láthatatlan. A háttérben pedig ott magasodik a Kilimandzsáró, és az egész olyan gyönyörű, hogy elmondani sem lehet.

Amíg ki nem kerültem Tanzániába, mit tagadjam, bármit csináltam is, csak kínzott a honvágy. De Árusában mintha elvágták volna.

10