Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-01-22 / 2. szám

A düsseldorfi vadászati világkiállítás részlete

Ott tökéletesen boldog voltam, és ma is boldog vagyok. Mint ahogyan itt, Magyarországon is tökéletesen boldog vagyok. Kivéve, ha bürokratákkal van dolgom, márpedig ezekből itt is, ott is akad éppen elég. Innen nem vágyódom oda, sem pedig onnan ide.

Hogy hol érzem magam otthonosabban? Nem tudom megmondani. Nem is gondolkodtam ezen soha. Még ha tudnám, érezném, akkor sem árulnám el, mert egyik hazámat sem szeretném megsérteni. Annyira szép mind a kettő, és annyi a dolgom, akár itt vagyok, akár ott, hogy nem is szabad gondolnom a másikra. De, minek is? Itt van egy kitűnő munkatársam, aki helyettesít, ott a lányom meg az öcsém fia, akit, mint mondtam, adoptáltam, Nandine, a fiatalabb lányom is, amikor csak teheti, minden szabadságát Tanzániában tölti. Szóval itt vagy ott — egyre megy, nincsen okom az aggodalomra. Persze, azért mégis aggódom, hetenként legalább egyszer telefonálok vagy telexezem: mi újság, rendben mennek-e a dolgok?

Mindehhez az is hozzá tartozik, hogy én voltaképpen sohasem szakadtam el Magyarországtól. Először is végig szoros kapcsolatban voltam a magyar kollégáimmal. Talán csak egyetlen olyan esztendő akadt, az ötvenhármas, amikor csupán egy-egy képeslapot mertem megereszteni. Aztán sor került a hivatalos kapcsolatokra is. Az elsőre akkor, amikor Düsseldorfban megrendeztük a háború utáni első világkiállítást. Említettem, akkor én már vezető pozícióban voltam, és amikor a CIC, a vadászati világkiállításokat rendező csúcsszervezet kimondta, hogy az úgynevezett „keleti országok” nem jöhetnek kiállítani Düsseldorfba, én bejelentettem a vezetőségnek:

— Ha nem engedik meg, hogy a magyarok részt vehessenek, akkor rám ne számítsanak!

Megengedték. Építettünk egy külön pavilont a szocialista országoknak, elneveztük kelet-európai pavüonnak, azt pedig, hogy ki vallja magát kelet-európainak, minden ország maga dönthette el. Így 1954 augusztusában küldtem haza az illetékeseknek egy sürgönyt, a következő szöveggel: „Gyertek! Düsseldorf várja a magyar anyagot!”

Ettől kezdve nagyon szorossá vált köztünk

a kapcsolat is, az együttműködés is. Igaz, haza csak 1962-ben jutottam, de attól fogva jöttem minden esztendőben. És mindig tovább és tovább maradtam. Egyszer pedig elhatároztam: hazaviszem a gyűjteményemet, haza Magyarországra. De ehhez ingatlan, ház meg kert kellett, s éppen kapóra jött az a határozat, hogy magánember is megvásárolhat elhagyott kúriákat, kastélyokat. Közéjük tartozott ez is, amely valaha a családé volt.

Költözik a gyűjtemény

A házat, persze, teljesen átalakítottam. Szinte pontosan olyan, mint az arusai lakásom. Igaz, annál sokkal kisebb. Ezért aztán szörnyű itt a zsúfoltság. Minden egymás hegyen-hátán. Tegnap is érkezett egy repülőszállítmány, hét hatalmas láda. Hová rakjam mindazt, ami bennük van, Úristen?! De nem tehetek mást, csak növelem a zsúfoltságot, mert nem szeretném ezt a gazdag gyűjteményt elaprózni. Most jött meg például a varacskosdisznó-trófeák egy része. A másik része már a falakon van. De ez így, együtt érték, mert tudom, hogy ilyen agyargyűjteménye rajtam kívül senkinek sincs. A tanzániai hatóságok igazán nagyon rendesek voltak velem, hogy ezt meg a többit, a trófeákat, a szobrokat, a fegyvereket kiengedték.

Harminc év munkája van ebben, ami már itt van, és ami még majd jön. Harminc esztendeje gyűjtögetem a trófeákat, soha egy trófeát el nem adtam, el nem dobtam. A vadgazdálkodás és a gyűjtés — ez volt az életem! Most mindent hazahordok, annyit hagyok csak Tanzániában, amennyi egy „civil” lakás díszéül elegendő. Az is igaz, hogy az időm nagy részét már Magyarországon töltöm. November közepe táján, amikor a sírokat és minden mást rendbe tettem, utazom oda haza; és márciusban, amikor már melegebbek a napok, jövök ide haza.

Ha látom a népemet...

Kérdezték már tőlem, sokszor:

— Annyi hántás, sérelem ért Magyarországon, mégse él benned semmi harag?

Ugyan kire haragudnék?! És miért? Nézem ezeket a mi mágnásainkat, akik százezer holdakat, kastélyokat és mi minden egyebet vesztettek, mégis micsoda örömmel és szeretettel járnak haza! Akkor pedig senki ne csodálkozzék azon, hogy én, aki — legyünk őszinték — az életemet és a családomat köszönhetem annak a bizonyos orosz katonának, nem táplálok magamban haragot egy országgal, egy egész néppel szemben. Sohasem felejtem el, hogy amikor az oroszok átlépték a magyar határt, éppen egy vacsorán voltunk, részt vett rajta Márai Sándor, az író is. Ő ezt mondta:

— Igen, ez az a nap, amikor összedől egy ezredév, minden bűnével és minden szépségével.

Mit számít egy Nagy Endre sorsa egy ilyen óriási — legyen akár gyönyörű, akár iszonyú — átalakulásban?! Végül pedig — és talán ezzel kellett volna kezdenem —, ha látom ezt a falut, Balatonedericset, meg a többit, ha látom a népemet, hogyan él ma, és visszagondolok rá, hogyan élt régen, akkor még inkább megnyugszom. Valahogyan minden mindig helyrerázódik ebben az életben. Éppen ezért élni kell, és élvezni az életet, szeretni a barátainkat, és nem észrevenni az ellenségeinket. Egyébként nekem könnyű őket nem észrevennem, mert jól megy a sorom. így hát nem jelentkeznek. Ha egyszer rosszabbul menne, akkor talán előbújnának.

De kérdés, hogy akkor észrevenném-e őket. Mert bevallom: én fanatikusa vagyok ennek az országnak. Nékem a vad a mindenem. Ezt már, azt hiszem, sokszor elmondtam. És ez az ország, amelyiknek a vadkultúrája olyan fejlett, mint talán sehol másutt a világon, és ez az ország, amelyben a vadállományért ilyen sokat tettek és tesznek, egy effajta embert, mint én, csak boldoggá tehet.

Hát ezért a boldogságért viszonzás ez a ház, ez a gyűjtemény. A gyűjtemény már ma a magyar Természettudományi Múzeumé. A trófeák, a néprajzi anyag, a szobrok — minden. Én most 74 éves vagyok, nem akarom, hogy káosz maradjon utánam. A ház viszont a három gyerekemre száll majd, de mivel mindegyiknek megvan a maga egzisztenciája, dolga, otthona od^ikinn, gondoskodnom kellett valakiről, aki itt tovább viszi majd, amit én elkezdtem, és aki bármikor tárgyalhat az itteni hatóságokkal. Ez a személy az unokahúgom. Övé a kastély haszonélvezeti joga. Hagyok annyit hátra, amennyiből a házat — a múzeum kihelyezett részlegeként — néhány évig fenn lehet tartani, és ha a magyar állam úgy látja majd jónak, hogy továbbra is fenntartsa, akkor megtalálja ehhez a módot és az eszközöket is.

Nagyon bízom benne, hogy így lesz. Az utóbbi időben különösen reménykedem, mert arról van szó, hogy a kastély környékére — legalábbis a turistaidény alatt — a veszprémi állatkertből egy sereg vadat áttelepítenek. Ez a kis állatkert a gyűjteménnyel együtt valóban jelentős látványosság lenne, ha a kastélyt megnyitjuk. De ez már nemcsak rajtam áll vagy múlik.

11