Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-01-22 / 2. szám

kor már az volt: miközben bujkált, egyházilag megesküdtünk, a kapucinusoknál adott össze bennünket Erdész páter. Már azt hittük, hogy megússzuk, amikor a parancsnok szobájába hívattak, és ott várt rám dr. Zöldy Márton, a hírhedt nyilas, a volt csendőrtiszt, aki egy jogerős bírói ítélet elől Hitler Németországába menekült, és most SS-egyenruhában tért viszsza.

— Letartóztatom! — közölte velem. — Zsidórejtegetés és tiltott házasságkötés miatt.

Szerencsére vele volt a csendőrség és az SS között közvetítő egyik tiszt is, doktor Lulai, akivel sikerült néhány szót négyszemközt váltanom.

— Menthetetlenek vagytok mind a ketten — mondta ő —, talán csak akkor tudunk valamit csinálni, ha rám bízod magad. Én tiszti becsületszavamat adom, hogy mindent megteszek a megmentésetekért.

Megbeszéltük, hogy mivel Zöldy is kerülni akarja a feltűnést, a feleségemet nem ott, helyben, Kalocsán tartóztatják le, hanem megengedik, hogy elutazzék Budapestre, feltéve, ha szavát adja, hogy ott jelentkezik. Így is történt. Engem viszont ott helyben lefogtak, és kísérettel szállítottak be a Margit körúti fogházba, egyelőre mint tisztet. Azután következett a hadbírósági tárgyalás, az ítélet, majd a lefokozás.

És megint csak az történt, hogy a tragédiában ott rejtőzött a szerencse: a fogház irodájába rendeltek ki dolgozni, és ott szinte csak olyanokkal ismerkedtem össze, akik a későbbi években fontos emberekké váltak. Mi több, vagy ihárom hónapig „szalmazsák-szomszédja” lettem Rajk Lászlónak.

Időközben a „külvilágban” folytatódtak a deportálások. A feleségemet, családjával együtt, vissziazsuppolták Hatvanba, és a kastélyban gyötörték őket hetekig, majd ki terelték az egész családot az állomásra, hogy felrakják őket az Auschwitzba induló szerelvényre. Az utolsó pillanatban, amikor már a kis batyujukat is földobták a vagonba, megjelent egy csendőrjárőr, kiemelte őket a deportálandók közül, és elkísérte őket — no, nem a Hotel Ritzbe, hanem — a kistarcsai internáló táborba.

Az történt ugyanis, hogy az a derék Lulai kihallgatásra jelentkezett Ferenczy László csendőralezredesnél, a magyarországi deportálások vezetőjénél, és közölte vele:

— Ezredes úr, én rákényszerültem, hogy öngyilkos legyek.

— Megbolondultál?! — rivallt rá Ferenczy

— Jelentem, nem bolondultam meg. De én a Nagy Endrének tiszti becsületszavamat adtam, hogy a feleségének és hozzátartozóinak nem esik bántódásuk. Most pedig megtudtam, hogy ma vagonírozzák be őket.

Ferenczy egy pillanatig töprengett, azután kiadta az utasítást:

— Náhát, ha így áll a dolog, akkor küldj ki egy járőrt, és feltűnés nélkül hozasd be az asszonyt meg a három leányát!

És még néhány fordulat

így menekült meg a feleségem, az anyósom és két sógornőm. Egy ideig Kistarcsán voltak, majd 1944 augusztusában, amikor Lakatos Géza vezérezredes lett a kormányfő, engem fölrendeltek a Várba, és közölték velem: ha az ország kiugrik a háborúból, én leszek Budapest városparancsnoka mellett a segédtiszt. A feleségemet és családját pedig szabadon bocsátották.

Nem maradtunk azonban sokáig a fővárosban. Visszavonultunk egy jó barátom birtokára, a Radvánszky-kastély melletti vadászházba, nem messze Süttőtől, hogy egy fordulat esetén kéznél legyek, de addig ne szúrjak szemet senkinek. Október 15-én éppen vadászgattam, már szarvasbőgés után voltunk, amikor hallom, hogy iszonyúan csörtet valaki felém. Föl is paprikázódtam: na, ez elriasztja nekem a vadat! De bántam is én a vadat, amikor meghallottam, hogy az erdész — mert ő volt — mit kiabál ujjongva:

— Vége a háborúnak! Vége a háborúnak!

De már déltájt sejtettem, sőt tudtam, hogy

mi következik. Pillanatok alatt összepakoltunk, és még mielőtt a Gestapo odaért, a feleségemmel legyalogoltunk Komáromba, onnan meg vonattal továbbálltunk Győrbe. Ott egy darabig apám második elvált feleségénél bújtunk meg, azután pedig eljöttünk ide, Balatonedericsre, s befészkeltük magunkat fönn a hegyen az egyik vadászházba.

Közben attól féltem, hogy itt is olyan huzavona harcok lesznek, hol az oroszok törnek előre, hol a németek. így aztán elhatároztuk, hogy legjobb lesz, ha az oroszok elébe megyünk, aztán velük tartunk. Amikor aztán láttuk-hallottuk, hogy jönnek, a bokrok között lassan-óvatosan feléjük lopózkodtunk. Egyszer csak egy kis tisztás szélére értünk, és ott állt előttünk egy magas, fiatal, jóképű fiú. Szőke volt, szinte arany, ahogyan a haján megcsillant a napsugár.

— Úristen! Szőke! — súgtam a feleségemnek. — Ezek németek! Végünk van!

De akkor megláttuk a többieket is. Apró, kócos lovakat hajtottak: tarackokat vontattak át a hegyen. És észrevettük a sapkájukon a vörös csillagot is. Megmenekültünk!

A tisztjük mellénk adott két katonát, ők kísértek el bennünket a nemesvitai paphoz, onnan meg bementünk Keszthelyre. Addigra már az is az oroszoké volt. Ott is maradtunk néhány hétig, és amikor már biztonságosnak látszott az út, visszamentünk Pestre, hogy számba vegyük: ki maradt meg a családból.

Néhány nap múlva egykori börtöntársam. Rajk László hívatott, és azt mondta:

— Most aztán választhatsz valami szép, néked való munkát.

Rögtön ajánlott is valamit: legyek az új, demokratikus lovas rendőrség parancsnoka. De én csak a fejemet ráztam:

— Az ilyesmiből nekem elegem van! De ha

9