Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-06-24 / 12. szám
FATORNYOS FALVAK Végül előcsalogatok régi emlékeket. Egyegy villanásnyi időre csupán. Mikor egyszer valaha, fiatal gazda kíséretében fölgyalogoltam a dombon álló, csodamívű körösfői templomhoz vezető kőlépcsőkön, megálltam egy-egy máramarosi görög keleti templom csodarendben illeszkedő zsindelyrengetege alatt, vagy bárhol a Székelyföldön nézni, ámuldozva nézni „Sok szép mívöket az faragó rendnek”. Falusi fatornyok a nevadai sivatag vagy Csernobil, a világ félelme, valamennyiünk szorongattatása, fenyegettetése korában és idején? Szabóky Zsolt, amikor Erdély rejtett zugaiban, vaddisznó- és őzjárásos ösvények mellett lefényképezte e tornyokat és fatemplomokat, és Szilágyi István, mikor erdélyi és magyarországi magyar, román, német források körültekintése után megírta bevezető tanulmányát, e reménytelenség közepette á reményteliségre, erre a minden mindegyre fölülemelkedő életigenlésre, erre a sugárzó szépségre, erre a szeretetszolgálatra vállalkozott. Még az a néző és olvasó is, aki akár Erdélyből, akár a Partiumból eredt, rácsodálkozik azokra a semmilyen más munkából nem ismerős, nem visszaköszönő, új látószögből készült fényképekre, amelyeket Szabóky Zsolt Nézd elméjökel az ács embereknek című, Fatornyok, fatemplomok Erdélyben alcímű, az ARTUNION kiadásában, a budapesti Széchenyi Művészeti Központ gondozásában megjelent könyve tár elénk. Ezek a fatemplomok, haranglábak akkor készülhettek, mikor egy-egy felekezetnek bizonyos korlátozások miatt kőtemplomot építeniük nem volt szabad, vagy pedig azért, hogy menedéket, talán leshelyet nyújtsanak török-tatár veszedelmek, lerohanások idejére. E véres, kies tartományban nem kevés volt a szorongattatás. Ma mintegy 300 lehet az egyházi jellegű erdélyi magyar faemlékek száma. S hogy valaha milyen körülmények között munkálkodott és épített az ács, a „faragómolnár”, „az faragó rend”, arról szélsőséges példát is idéz az európai faépítészetet ünneplő kötet. A régi Udvarhely megyei (ma Harghita megye) Kecsetkisfalud harangtornyát az a Csíkfalvi Csők János építette, aki „egy szeme s egy keze lévén” csupán a pléhezést, a zsindelyezést végezte el a lécezésig, mert a „deckázást” már Tarcsafalvi Sylvester György csinálta. Nem divatos fogalom, némelyek előtt nevetnivaló maga a szó is, mégis leírom, talán ez a kulcs pattintja föl a zárt, amelynek nyílása után betekinthetünk a mestermunkák alkotóinak a műhelyébe. Ugyan miféle lélek, Erdély népének, népeinek milyen fénylő lelkivilága emelt itt zsindelykatedrálisokat? Amelyeket minden korban szorongatott a dúlás, szűvasodás, pusztulás, török-tatár, s gyakran a kihunyó lélek összeroskadása. Ahogyan Szenei Molnár Albert írta egyik zsoltárában, amelynek kicsiny részlete a hátsó borítón olvasható: Bizony múlandó, semmi az ember, Ki magának sokat ígér. Mint az árnyék, az ember elmúlik, Mégis szorgalmatoskodik. Sokat gyűjt, és sok kincset rak össze. Nem tudja, kié lesz végre. Nem tudni, kié lesz, nem tudni, mivé lesz végre... RUFFY PÉTER kolozsvári Keleti Újság 1924. március 20-i számában Kádár Imre, Kós Károly, Ligeti Ernő, Nyírő József, Paál Árpád és Zágoni István aláírásával felhívás jelent meg: „Néhányan, Erdélyben dolgozó munkásai az írószerszámnak, összeállottunk; nemes elhatározás üllőjén, lelkűnkből való igazi vágynak lelkes kalapácsával tervet kovácsoltunk ... Erdélyi Szépmíves Céh a mi vállalkozásunk... Adni akarunk az esztendő tizenkét hónapja szerint egyelőre és összesen tizenkét erdélyi könyvet, tizenkét írónak tizenkét munkáját... Csupán csak az anyagi lehetőségeket kellene ehhez a munkaakarásunkhoz biztosítanunk. E célból száz megrendelőt keresünk száz könyvre, melyeket a rendes bolti kiadáson kívül készítünk bibliofil változatban. A megrendelők az Erdélyi Szépmíves Céh tagjaivá lesznek, névsorukat minden kötetben lenyomtatjuk a jövendő idők számára. Mindé bibliofil könyvre reányomtatjuk annak a nevét is külön, akinek számára az illető példány készült.” Az aláírók: Paál Árpád, a Keleti Újság főszerkesztője, a bukaresti képviselőházban a Magyar Párt egyik képviselője. Kádár Imre, Ligeti Ernő, Zágoni István, a Keleti Újság munkatársai. Kós Károly épitészmérnök, író, Nyírő József pedig az egyház szolgálatából 1918-ban kilépett katolikus pap, aki ebben az időben molnárlegényként kereste kenyerét. Kós Károly, sokak mellett báró Kemény Jánost is megnyerte az ügynek. Az íróként is tevékeny erdélyi arisztokrata, ősi család sarja, 1926. június 17-én körlevélben meghívta az erdélyi magyar írókat marosvécsi kastélyába, hogy ott ezentúl rendszeresen találkozva, megbeszéljék és intézzék Erdély magyar irodalmi életét. A találkozók létrejöttek és tartottak 1944-ig. Az első találkozón, 1926 nyarán megjelent: Áprily Lajos, Bartalis János, Bánffy Miklós gróf, Bárd Oszkár, Endre Károly, Hunyady Sándor, Kacsó Sándor, Kádár Imre, Kós Károly, Kuncz Aladár, Ligeti Ernő, Molter Károly, Nyírő József, Olosz Lajos, Szentimrei Jenő, Tabéry Géza, Tamási Áron, Tompa László és természetesen a házigazda. Később csatlakozott, többek között, Berde Mária, Gulácsy Irén, Gyallay Domokos, Makkai Sándor, Reményik Sándor, Szántó György és a fiatalok: Dsida Jenő, Jékely Zoltán... Az Erdélyi Szépmíves Céh jogszerűen is megalakult, könyveit 1944-ig rendszeresen közzétette, s ezzel az erdélyi magyar irodalmat olyan felvirágzáshoz segítette, amilyen virágkort Erdély (irodalmilag) 1867 óta nem ért meg! Folyóirat szerkesztését is elhatározták, Erdélyi Helikon címmel, amely hatvan évvel ezelőtt, 1928-ban jelent meg első ízben. Főszerkesztője gróf Bánffy Miklós, aki egyben a Céh elnöke is lett. Á Helikonban magyarországi írók is publikáltak, főleg olyanok, akik otthon nehezebben jutottak szóhoz. József Attila például 1930. július 16-án levélben jelentkezett a Helikonnál; a Helikon közölte is József Attila két versét, további négyet pedig román fordításban. A céh ápolta a baráti-irodalmi kapcsolatokat a romániai német nyelvű és román nyelvű írókkal-költőkkel. Bukarestben szerzői esteket tartottak, és román írók megjelentek a marosvécsi találkozókon. George Sbarcea írja 1980-ban Bukarestben kiadott, Szép város Kolozsvár ámű könyvében: Bánffyhunyad 10
