Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-06-10 / 11. szám
„Sors elöl szökve, mégis szembe sorssal" mindent. Nem tudom, mi volt az utolsó csepp... A gyerekeket román iskolába írattuk, hogy könynyebb legyen nekik. Hát nem lett könnyebb! Hányszor jött haza a lányom sírva, hogy csúfolják, hogy megkérdik tőle: neked a nagyapád is magyar volt? A fiamat nevezték hazátlannak, meg horthystának is. És nekünk csak nyelni volt szabad, magunkba gyűrni az indulatainkat, nehogy baj legyen... Kopogtatnak. Z.-nét telefonhoz hívják. Egy tanácselnök keresi, valami faluból. Azt mondja, Eger mellől. Eger mellől!!! Fut a család a telefonhoz, pár szó az ismeretlen férfival - a helyi termelőszövetkezet ad egy kis lakást, munka is lesz -, aztán a férj szólal meg, s én látok egy asszonyt éveket fiatalodni... * A Rákosszentmihályi református templom és parókia büszke szép épületegyüttes. Tornya, teteje, ívei a Kós Károly-iskoláé. A húszas évek óta szolgálja gyülekezetét e családi házas, ma is vidékies pesti kerületben. Lassan fél esztendeje, hogy aki erre jár, akkor is gyakran lát templomba igyekvőket, amikor nincs istentisztelet. Különösen sokat pénteki napokon. Az ajtóban kora délutántól késő estig várakozók sora áll, a kertben, a kerítés mellett beszélgető csoportok. A hétnek ezen a napján ugyanis az istentisztelet előtt és után a házigazda lelkész és felesége, meg jó néhány önkéntes segítőjük tanácsot ad, segélyt oszt, adományokat vesz át, uzsonnát készít. Ilyenkor a kisebb-nagyobb termek, szobák mindegyike, maga a templom is e szeretetszolgálat rendelkezésére áll. Az orgona mellett „orvosi tanácsadás” táblácskát látok, az úrasztalától jobbra „jogi tanácsadás”-t, egy-egy csöndesebb szegletben lelkészek fogadják a négyszemközti beszélgetést kérőket. Ötszáz-ezerötszáz forint gyorssegélyt kapnak, akiknek még nincs munkájuk. A hívek pár hét leforgása alatt összeadtak vagy egymilliót. Félszegen ülnek a segélyért folyamodók a pénzt osztó lelkész elé, a zavar kiül az arcokra, elkel a néhány együttérző kérdés, a vigasztaló pásztori szó. De a lelkész helyzete sem könnyű. Lelkiismerete azt diktálja, hogy mindannyiszor feltegye a kérdést, hagytak-e otthon gyereket, házastársat, s ha igenlő a válasz, neki is el kell mondania a kíméletlen tényt: a családegyesítés beláthatatlan. S hozzá kell fűznie a jól megfontolt tanácsot: ha még teheti, térjen haza az otthon maradottakhoz. A segítséget persze senkitől sem tagadják meg. A törékeny fiatalasszony pici lányával sokadik péntek délutánját tölti a templomban. Nem segélyért jön már - pár hete ápolónőként dolgozik, egyelőre laknia is van hol -, de kell a jó szó, az otthonról érkező hírek, a sorstársak közössége, hogy érezze, nincs egyedül, hogy lélekben egy kissé erőre kapjon. Férjétől, kisfiától búcsúzott el egy áprilisi reggelen, s hiába volt - sajnos, többnyire hiábavaló - a lelkészi figyelmeztetés, a Vöröskereszt-iroda tájékoztatása...- Megbeszéltük mi ezt a férjemmel. Itt legalább most abban bízhatok, ha nem is biztatnak, hogy majd csak találkozunk. De odahaza már nem volt miben bízni. Pedig milyen szépen indult az életem. Tizennégy éves koromban ismertem meg a párom, és rögtön azt mondtam, ő lesz a férjem. Ő is lett. Van egy fiunk és egy lányunk, ahogyan elképzeltük. Lett otthonunk. De mit ér mindez, ha nincs fűtés, s ha a gyerek megbetegszik, gyógyszert se kapok. Minket átküldenék egy fillér nélkül, hogy tartsanak el a rokonok, de ha ők jönnek hozzánk, én nem adhatok szállást. Ha a ház előtt magyar rendszámú autó áll, s látják, hogy odabent a villany elalszik, már jön is a rendőr. Itt megmondhatod ami fáj. Ott örökös félelemben élünk... A megafon istentiszteletre hív. Elcsendesedik a zsibongó terem, amelynek közepén hosszú asztal nyújtózik, teáskannákkal, szendvicshalmokkal. A tanácsadó, munka- és szállásközvetítő asztaloktól az emberek a templomba húzódnak. Sokan Isten igéjéért és sokan bizonyára csak meleg emberi szóért, amit itt Isten nevében osztanak. Az ősz lelkész meleg baritonján a szétszóratásról idézi Jeremiás könyvét. Belső elcsöndesedésre biztat, hogy „ha arcunkra is vannak még írva a kemény vonások, azok belül kisimúljanak, hogy ne legyünk sokáig bujdosók, hanem helyükre talált emberek...” „Sors elől szökve, mégis szembe sorssal...” - hangzanak a szószékről Dsida Jenő veretes szavai is. Nem csak igehirdetéssel, éjt nappallá tevő munkálkodással is osztja szeretetét a szentmihályi lelkész és felesége, aki lót-fut fáradhatatlanul, konyhától ruhatárig, gyerekmegőrzőtől az adományokat átvevő szobácskáig. Ruha több is van, mint kellene, inkább férficipőben, takaróban, ágyneműben, törölközőben van hiány. Az adakozók sűrűn kopogtatnak, hol nyugdíjas néni negyven forintjával, hol esztergályos mester ötezerrel. Afrikai diák lép be, ötszázast simít az asztalra: „Segíteni akarok, én tudom mi az, hogy valakit a származása miatt...” A pestlőrinci cukrászmester vagy hatszáz krémese már sokadik alkalommal kerül a teáskannák, szendvicsek mellé. Szó nélkül jön, szó nélkül, sietősen távozik - mondják, szinte menekül a köszönet elől. „Nagy a lakás, befogadnék egy házaspárt” - így egy fiatalasszony. Egy vendéglős azzal érkezik, hogy szombat-vasárnaponként szívesen lát ebédre egy családot. * A Vöröskereszt Országos Központjában is jó köteg köszönőlevél vár aláírásra a főtitkár-he-6
