Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-06-10 / 11. szám
ffSors elől szökve, mégis szembe sorssal" C ukrászda, kesztyűüzlet, a zöldséges pultján nagy halom alma, ki fagylalttal, ki aktatáskával, ki bevásárlószatyorral. A Fővárosi Tanács irodájának portálüvege előtt a kiskörúti járókelők meggyorsítják lépteiket a következő kirakatig. Az ablak elé tolt asztalokon körmölő embereken nincs sok néznivaló. Mindig is ügyfélszolgálati iroda volt itt, ide fordulnak a pestiek a legkülönbözőbb, a fővárosra tartozó ügyeikkel. Az üveg másik oldalán is inkább múltjukba, jövőjükbe néznek az emberek, mintsem az utcaképbe. Nem pestiek. Vagy három hónapja Romániából - a határ mellékéről, Erdélyből - menekültek hajolnak itt papírjaik fölé. Az ideiglenes tartózkodási engedély, a munkavállalási engedély birtokában munkakönyvét kapnak, minekután munkajogi és szociális szempontból a magyar állampolgárokkal egyenlő jogok illetik meg őket. A munkaközvetítő, a Vöröskereszt, a Hazafias Népfront munkatársa ül egy-egy íróasztal mögött, az irodavezető is fáradhatatlanul, csöndes szóval adja a felvilágosítást: munkáról, szállásról, a képzettség elismertetéséről, a gyerek iskoláztatásáról. Kis füzetbe jegyzi fel, amire egyelőre nem tud választ adni, hiszen sok mindenre nincs még jogszabály, kialakult gyakorlat. A megoldandó kérdések az áttelepültek helyzetének megnyugtató rendezésére alakult kormánybizottság elé kerülnek. * Május 6-ig 3600 romániai magyar kapott hazánkban ideiglenes tartózkodási engedélyt. (Mások - feltehetően nem keyesen - még latolgatják: maradjanak-e.) Sokan közülük pályakezdők, de legalább annyian meglett, 30-40 éves emberek, akik bebútorozott házat, lakást, kocsit, „egy fél élet munkáját” hagyták maguk mögött. Es megdöbbentően sokan gyereküket, feleségüket, vagy férjüket is. Hogy mit jelent ez, csak az érezheti át a maga teljességében, aki már átélt hasonlót. A nehezen előbukó,,mindig ugyanazt sajgó szavak azonban megülik annak a lelkét is, akinek békében adatott felnövekednie. Farmernadrágos, pulóveres fiatal pár, innen a harmincon:- A nevünket ne írja le, meg a várost se ahonnan jöttünk - mondják ők is, mint minden sorstársuk -, nehogy baja essék az otthoniaknak. A mérnök-közgazdász házaspár „szerencsés”. Egy nagy gonddal kevesebb nyomasztja őket, mint sok társukat, ifjú házasok, gyerek még nincs. Lakásuk azonban volt már a partiumi városban, itt meg ki tudja, mikor...- ... mégis eljöttünk - állítja meg tollát a kérdőíven a fiatalember. - Ha marad ez a politika, mi is úgy járunk, mint a moldvai csángók. Elvesztjük a nyelvünket, s lassan a magyarságunkat is. A végzős tanárok közül az összes magyar főszakost a mellékszakjával helyezik el, és még véletlenül sem magyar vidéken. A Marosvásárhelyen végző orvpst valahová Moldvába dugják. Én még magyar gimnáziumba járhattam, de a Budapestről kapott újságokat már dugdosnom kellett. És az iskolámmal is mi lett később... pedig híresen jó gimnázium volt. Ipari líceum lett belőle, először csak a szaktárgyakat, azután már a történelmet és a földrajzot is románul oktatták...- Én székelyföldi vagyok - szólal meg az asszonyka is -, a mi városunk csaknem színmagyar. Nemrégiben sorra kifestették a főtéri házakat. Csak a magyar feliratokat felejtették el valahogy visszatenni...- A szüleim nagyon ellenezték a döntésünket - fogja a férj suttogóra, holott rajtunk kívül most éppen senki nem ül az állásajánló lapocskákkal teliszórt asztalnál. - De én már nem bírtam idegileg. Mindenütt a nemzetiségemet firtatták, amikor katona voltam, rám szóltak, ne beszéljek magyarul a társammal. Én lassan harminc leszek, tőlem már nem vehetik el a magyarságomat. Nekem még volt nagyapám, aki mesélt. Magyarul mesélt. És a gyerekeinket mi is magyarnak szeretnénk nevelni... A két fiatal egy pesthidegkúti nyaralóban lakik, a katolikus egyház segítette őket hozzá. Egy hónapra kapták meg a házikót, addig kell olyan állást találniok, ahol valamiféle lakáslehetőséget is biztosítanak a számukra. Még csak pár órája tart nyitva az iroda, de ahogy az irodavezető rágyújt, látni: a Szimfóniás dobozban sok híja van a szívnivalónak.- Mondom mindegyiküknek. Jól gondolják meg! Ha meg otthon a gyerek, a házastárs, különösen jól! Mert családegyesítésre egyelőre nincs remény, az önmagában semmit nem jelent, hogy a Magyar Vöröskereszt gyűjti, majd továbbítja a kérelmeket. Nem lehet ezt megszokni, pedig március óta vezetem ezt az irodát... csak hazaviszem magammal a tragédiákat. Hogy el kellett jönniük... * Résnyire nyílik a kukucskáló az Üllői úti munkásszállás egyik ajtaján. Mondom mijáratban, mondom a tanácsi irodavezető nevét. (Z.-ékre, mint ritka kivételekre emlékeznek a tanácsiak, itt az egész család, kapott látogató útlevelet a két gyerek is.) A harmincas fekete asszony szűkszavúsága, bizalmatlansága nem csak a bajban lévő, gyanakváshoz szokott emberé. Még az előző nap reggelén elment a férje munka után, azóta nem tud róla semmit. A bőröndök, a mindenféle batyuk mértani rendben töltik ki a sarkokat, a néhány pohár, edény, egyenes vonalban sorakozik az asztalon, a vaságyakon szépen lesimítva az ágynemű.- Mi lehet a férjemmel... nem volt róla szó, hogy két napra is elmarad. Talán Egerbe is lement, a rokonokhoz.-Hát persze, Egerbe! - kapaszkodik bele szinte egyszerre a szóba a két nagygyerek; a tizenhat éves fiú, s a tizennégy éves lány.- Miért jöttünk el... ? A férjem biztos jobban elmondaná. Enni még csak volt mit, pedig városiak vagyunk. A blokkház mellett volt egy kis ól, abban tarthattam disznót. Pénzünk is volt annyi, amennyi kell, az uramnak jó szakmája van, én meg otthon hímeztem, mint bedolgozó. Mégis évek óta készültünk rá, hogy elmegyünk, ha ott is kell hagynunk 5
