Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-05-06 / 9. szám
tanszékeké és megszállott magánosoké - a „magyar irodalom” kifejezés, mint kultúrjelenség, még keveset mond a távolabb élő átlagolvasónak, és - sajnos - nincs olyan szerzőnk, akinek nevére, ha a kirakatban látja, felkapná a fejét az angol, a német, a lengyel, vagy az orosz olvasó. Ismeretség terén még mindig színpadi szerzőink járnak elől. Ahogyan a két világháború között világmárka lett Molnár Ferenc neve, úgy kezd ma azzá válni Örkény Istváné, Hubay Miklósé, Karinthy Ferencé, Csurka Istváné, Szakonyi Károlyé is valamelyest. Lírában és prózában korábban Petőfi, Móricz, Karinthy neve mondott valamit a külföldi irodalomértőnek, az utóbbi évtizedben - ám sajnos csak egy szűk rétegben - kezd felzárkózni melléjük Ady, József Attila, Radnóti, illetve a prózaíró Füst, Déry, Németh, Konrád, Szabó Magda neve is. Az igazi ínyencek megtanulták már Weöres, Pilinszky, Vas István, Nemes Nagy Ágnes nevét. S ha már irodalmunk népszerűsítésénél tartunk, igen szerencsésnek tűnik az élénkítő párbeszéd és megértés hazai és külföldön élő magyar írók között. Abban a tekintetben is, hogy ezáltal növekedhet az egyetemes magyar irodalom rangja a világban, és a tekintetben is, hogy szaporodhatnak terjesztői. Példának okáért: egy Magyar Műhely és vonzásköre Párizsban, egy Püski-Corvin Kiadó New Yorkban, egy Szepsi Csombor Kör Londonban, egy Új Látóhatár Münchenben, vagy akár magánosok: egy Dedinszky Erika Hollandiában, egy Éva Haldimann Svájcban, egy Baránszky László New Yorkban, egy Eszterhás Péter Koppenhágában a közvetítő szerepét is betölthetik, növelve ezzel irodalmunk ismertségét. 55 Élénkítő párbeszéd és megértés hazai és külföldi magyar írók között 55 Egyebekben is nyomon követhető, hogy örvendetesen nő a kultúránk iránt érdeklődő olyan művészek és közéleti emberek száma a világban, akik személyes vonzalomból segítenek az olyannyira szükséges terjesztő munkában. Nem is véletlenül vettem előre kultúránknak e misszionáriusait. Mert közben természetesen maga a magyar állam (és nemcsak szorosan véve a kulturális kormányzat) is kiépítette módszeres csatornáit, amelyek a művészet, a tudomány és a műszaki élet eredményeit vannak hivatva „szétteríteni a világban”. A kormányzat ezt egyfajta szellemi beruházásnak tekinti, és lehetőségeihez képest fejleszti. Hogy néhány számadattal is szolgáljak: nyolc környező országgal nem kevesebb, mint huszonötféle kulturális egyezményt írtunk alá, amelyek aztán konkrét munkatervekben valósulnak meg. Ezeknek általában műszaki-tudományos és oktatási oldala is van, de középpontban a kulturális ágazat áll, amely a művészi együttesek utaztatásától az ösztöndíjak rendszerén át egészen a szólisták cseréjéig terjed. Szerződések egész hálózatát teremtettük meg csaknem egész Európával, az Egyesült Államokkal, Kanadával és Japánnal, tizenegy latin-amerikai országgal és az úgynevezett harmadik világ jelentős részével. Színházi, operai, balett-társulatok cseréje, könyvkiadási egyezmények, tárlatok utaztatása, film- és általánosabb kulturális hetek sorozata tartozik e kategóriába. És ide kell érteni természetszerűen az élénkülő, központilag is támogatott kulturális kereskedelmi forgalmat. Áz állam fenntart egy szervezett külföldi intézményhálózatot is. Külön kulturális intézeteink működnek Helsinkiben, Varsóban, Prágában, Bécsben, Párizsban, Berlinben, Delhiben és Szófiában. Rövidesen megnyílik a pozsonyi és moszkvai, majd az MSZÁ-beli, később a londoni és belgrádi intézet is. Ezeket rendszeresen (ha nem is mindig a kellő mennyiségben) ellátjuk kulturális anyaggal, programokat szervezünk számukra, könyvtárakat üzemeltetünk bennük. Bármilyen impozánsak is azonban ezek az adatok, nyomban hozzá kell tenni, hogy az effajta intézet hatásköre szükségképpen korlátozott, és sok tennivalónk van még hatékony működtetésük érdekében. (Csak egy példa. Kultúrdiplomata írónk meséli, hogy az egyik nagy nyugat-európai intézetünkben néhány idegen nyelvre fordított magyar könyvet akart beszerezni, mert érdeklődő kollégáit szerette volna meglepni velük. Kísérlete sikertelen volt. Az intézet maga sem rendelkezett ilyen könyvekkel.) Sajátos új módja nyílott meg kulturális külpropagandánknak a turizmus révén. Nem is csak a minden ősszel és tavasszal megrendezett budapesti művészeti fesztiválokra gondolok itt, de arra a több magyarországnyi látogatóra, aki országunkra kíváncsi. Számos formáját teremtjük meg annak, hogy kultúránkkal találkozhassanak -, de még mindig nem eleget. Ismét egy példa: egyik lelkes idegenvezetőnk vetette fel, miért ne lehetne a csoportosan idelátogató külföldieknek abba a szerény ajándékcsomagba, amit az utazási iroda végül neki átnyújt, az ő nyelvére lefordított magyar könyvet is becsempészni? S ha már a turistáknál tartunk, hadd említsem meg, a tények azt mutatják, hogy az idelátogatók általában jó benyomással hagyják el országunkat. Úgy tűnik, hogy akik minket megismernek, meg is szeretnek. Kérdés az, mindent megteszünk-e a tekintetben, hogy a legjobb oldalunkról ismerjenek meg bennünket? 55 Hogy a világ helyesen ismerjen meg bennünket 55 Erre nem lehet egyértelműen válaszolni. Ha más hasonló nagyságrendű országot veszünk alapul, akár a közvetlen szomszédságból is, nem mindig lehetünk elégedettek önpropagandánk mértékével. Kétségtelen, hogy az ország jelenlegi, nem könnyű gazdasági állapotában, amelyben a gazdaság mellett az intézményrendszer átalakítása is napirendünkre kerül, amikor tehát mélyreható változásokat élünk és fogunk még megélni - a rólunk kialakult kép egyik legállandóbb összetevőjének a kultúra látszik: a magyar irodalom, zene, film, színház, képző- és népművészet értékeinek bemutatása. E bemutatás intézményes formái arra elegendőek, hogy alkalmilag felvillantsák a magyar művelődés gazdagságát. Semmiképpen néni nélkülözhetjük emellett kulturális bemutatkozásunkban a rendhagyó formákat: a kisebb szervezeteket, az utazó művészeket, a kulturális kereskedelmet, az alapítványok szervezetét, és a lelkes magánszemélyek, köztük külföldi barátaink segítő munkáját. Mindennek eredményeként elmondható, hogy kiléptünk már abból a kulturális elszigeteltségből, amelyben a két világháború között, vagy az ötvenes években is voltunk. Bemutatkozásaink általában jól sikerülnek, de még így is jobbára csak elszigetelt alkalmakról van szó. Másként fogalmazva: az adott szakma vagy művészeti ág szűk körén túl még mindig csak a rácsodálkozás szintjén vagyunk ismertek. Könnyebb gazdasági helyzetben persze jóval többet tehetnénk, de nem szabad mindent az anyagi okokra fogni. Annak, hogy feladatainkat itt, Közép-Európában, a „népek országúján” be tudjuk tölteni, nem utolsósorban az a feltétele, hogy a világ megismerjen bennünket, és helyesen ismerjen meg. Ezért nem lehet elszigetelt és közömbös ügy egy magyar Filmhét sorsa Frankfurtban vagy a magyar konstruktivisták ismertsége New Yorkban. LUKÁCSY ANDRÁS 7
