Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-05-06 / 9. szám
Hosszú évek óta harmincezer körül mozog azoknak a gyerekeknek a száma, akikről - nagyrészt a szülők hibájából - az állam kénytelen gondoskodni, ám ennél sokkalta több az úgynevezett veszélyeztetett gyermek. Ne higgyük azonban, hogy ez kortünet, civilizációs ártalom, netán magyar sajátosság, mert mindig is éltek a Földön védelemre szoruló gyermekek. A háború utáni években elhittük, elhitettük magunkkal: rövidesen nem lesznek elhagyott gyermekek hazánkban. Egy-kettőre felépítjük a szocializmust, megteremtjük a családszerető szocialista embertípust, lesz elég munka, lesz elég pénz, bor, búza, békesség, és a menhelyeket, nevelőotthonokat bezárhatjuk. E nézet annyira elterjedt, hogy a régi gyermekintézményeket tényleg bezárták, más célra használták föl, és a nevelőotthoni hálózatot egyáltalán nem fejlesztették. Nem szólva arról, hogy ez a jelen- és jövőkép mennyire hamis, mennyire megalapozatlan volt, az 1956-os események is tetézték a bajt, rengeteg gyermek maradt szülő nélkül. A szükség hozta úgy, hogy újra épültek gyermekotthonok, gyermekvárosok: jelentősen bővült a gyermekotthoni helyek száma. Ezt a pozitív fordulatot azonban 1962-ben egy baklövés követte: feloszlatták az Országos Gyermek- és Ifjúságvédelmi Tanácsot, mondván, minden megye oldja meg helyi, tanácsi kereteken belül a gondot, ahogy tudja, ahogy akarja. Ettől kezdve a nevelőotthoni fejlesztéseket nem hangolták össze, átfogó elképzelés nélkül építkeztek, költekeztek. Például miközben épültek új nevelőotthonok, a meglévők egy részét pusztulni hagyták. így két évtized alatt, 1960-80 között csupán háromezerrel nőtt a gyermekotthoni férőhelyek száma, az állami gondozottaké viszont tízezerrel emelkedett. Az állami gondozott gyermekek túlnyomó része napjainkban is nevelőotthonokban él, ahol megkap mindent, ételt, italt, tiszta ruhát. Csak egyvalami hiányzik, mert amit a b-i gyermekvárosban tapasztaltam, nem kivételes jelenség. A teremben óvodáskorúak játszanak a délelőtti napfényben. A polcok roskadoznak a játékok súlya alatt, a kicsik tiszták, ápoltak, s nyugodtak, békések. Ám mindennek vége, amikor nyitom az ajtót és belépek. Egy pillanat alatt félrelökik játékaikat és futnak, rohannak hozzám. Többen is nekem esnek, ölelik a térdem, simogatják a kezem, a kabátom, egy kisfiú pedig lehajol és megcsókolja a sáros csizmám. Egyszerre hárman emelik magasba karjukat és könyörögnek:- Emelj föl, csak egy picit! Az óvónők megpróbálják lefejteni rólam az ölelő karokat. Nekik sem nagyon sikerül. De jön egy fekete, göndör hajú lányka és megszabadít az ölelésektől. Mindenkit durván félrelök, hogy a közelembe férkőzzék. Szenvedélyesen elkapja a kezem, arcához húzza és szorítja, ahogy csak bírja. Aztán fölnéz rám és mondja:- Engem vigyél haza!- De hát nem ismersz engem.- Nem baj - feleli. - Csak vigyél magaddal! Dr. V. J. pszichológussal osztom meg b-i élményeimet.- Sokan talán nem is sejtik, mennyire befolyásolja a kielégítetlen szeretetvágy a gyerekek jellemét. Az egyikből agresszivitást vált ki, a másikból túlzott félelmet, szorongást, teljes visszahúzódást. A szeretethiányból fakadó érzelmi sérülések soha nem gyógyulnak be, nem lehet őket kinőni. És sajnos a nevelőotthonok többségében szeretetet nem kapnak a gyerekek. Kevés a hivatása magaslatán álló nevelő, gondozónő. J. A.-né húsz éve foglalkozik állami gondozott csecsemőkkel.- Nagyon szeretem a gyerekeket és csak ezért maradtam meg ezen a pályán. Három műszakban dolgozunk, s most éppen tizenegy gyermek jut rám. Pedig én a legkisebbekkel vagyok, a pár hónapos csecsemőkkel, akikkel köztudottan a legtöbb a tennivaló. Egy műszak alatt háromszornégyszer veszem kézbe a gyerekeket, ami tizenegy fürdetést, harminchárom tisztába tevést, harminchárom etetést jelent nyolc óra alatt. Tény, hogy egy kicsit fárasztó. De azért nekem van annyi erőm, hogy gondozás közben beszélgessek, gügyögjek a babákkal. Fiatalabb kolleganőim ezért ki is nevetnek, azt mondják, bolond vagyok, mert úgysem értik a csecsemők. Igaz is, a pár hónaposak valóban nem, de sokszor a pár évesek sem. A csecsemőotthonokban nevelkedő gyermekek többsége szellemileg és érzelmileg is visszamaradt a fejlődésben. Napjainkban egy gyermek nevelőotthoni neveltetése átlagosan évi százezer forintba kerül, ami hatalmas összegnek számít, különösen, ha egy átlagos család költségvetéséhez, viszonyítjuk. S mindezért mit kap a gyermek? B. F. gyakorló pedagógus szerint:- Sajnos a nevelőotthoni nevelés ma is a parancson, az engedelmességen alapszik, és ennek megvannak a hátrányai. A gyerekeket kiszolgálják, ellátják, de ugyanakkor örökös kiskorúságban tartják őket, mindenben a nevelők döntenek helyettük. Az intézeti évek alatt a legfontosabbat, azt, hogy el tudják tartani, látni magukat, nem tanulják meg, holott a nagykorúságuk napján el kell hagyniuk a nevelőotthont. S hogy mi vár rájuk az életben? A lezüllött család, ahonnan egyszer már ki kellett menteni a gyermekeket, vagy munkásszállás, vagy csövezés. H. L. nevelőotthoni igazgatónak ez a véleménye:- Meggyőződésem, hogy a nevelőotthonok még akkor sem lennének képesek pótolni a családot, ha csupa kiváló pedagógus foglalkozna a gyerekekkel. Statisztikai adataink is ezt igazolják. A megyénkben az elmúlt tíz esztendőben egyetlen olyan gyermek sem követett el bűncselekményt, aki nevelőszülőknél élt. Annál többet az intézeti gyerekek. A nevelőszülőknél élő gyermekek tanulmányi átlaga is sokkal jobb, mint a nevelőotthoniaké. Nem mintha nálunk csupa jól képzett nevelőszülő lenne. A többségük alacsony iskolai végzettségű, talán még a kisiskolásoknak sem tudnak segíteni a tanulásban, de a nyugodt családi légkör elegendő ahhoz, hogy jobban, szívesebben tanuljanak a gyerekek, és az élet minden területén megállják a helyüket. Sokan azt mondják, azért nincs elegendő nevelőszülő, mert a nők többnyire dolgoznak, és munka mellett nem vállalják a gyermeknevelést. Mások azt állítják, az emberekből kiveszett az együttérzés, érzéketlenek mások bajával szemben. Szerintem nem erről van szó. Inkább a dolgok anyagi oldalát kellene megvizsgálni. Évtizedekig nem emelték a gondozási díjat, még ma is nevetségesen kevés pénzt adunk a nevelésre kiadott gyermekek után. Nem takarékosság ez, hanem esztelenség, hiszen többszörösét költjük ma nevelőotthonban élő gyermekre, mint amennyi a nevelőszülőknél elhelyezett gyermek gondozási díja. De vajon hogyan vélekednek maguk az állami gondozottak saját helyzetükről, mi az, amire vágynak, amiről álmodoznak? Tíz-tizennégy éves fiúkat, lányokat kérdeztünk meg: Zsuzsa, 12 éves: Én nem ismerem a szüléimét és azt sem tudom, miért vettek állami gondozásba. Még bölcsődés sem voltam, amikor bekerültem. Ha valaki teljesítené a kívánságomat, akkor először a szüléimét szeretném megismerni. Jó lenne, ha értem jönnének, kivinnének innen örökre, de ha ők nem tudnak jönni, akkor más is kivihet- Tie. Például nevelőszülők. Péter, 14 éves: Egyéves korom óta vagyok állami gondozott. Azért hoztak a nevelőotthonba, mert a szüleim elváltak. Azt szeretném, ha lennének nevelőszüleim, akikkel sokáig és boldogan élnénk. Szeretnék még egy összkomfortos lakást, egy Mercedes kocsit és egy Kawasaki motort. Különben... ez az egész kívánósdi nagy baromság. Én tudom, hogy egész életemben szegény leszek és már nevelőszüleim sem lesznek. Ildikó 14 éves: Tízéves koromban vettek állami gondozásba, mert szüleim folyton veszekedtek, meg ittak. Isznak most is. Azt szeretném, ha holnap abbahagynák a veszekedést és a kocsmába se járnának és engem hazavinnének. Ha ez mind megvan, akkor kellene még az is, hogy legyen elég pénzünk ennivalóra, meg rendes ruhára. Edit, 14 éves: Háromhónapos koromban kerültem nevelőotthonba. Családi okok miatt, így mondják. A családi ok az volt, hogy az anyánk elhagyott engem meg a hét testvéremet. Bezárt bennünket és elment. Először is egy rendes lakást szeretnék. Aztán egy jó férjet, és egészséges gyerekeket. És szeretnék elmenni innen minél előbb. Nem tudom hova, csak el. A gyerekeknek tehát megváltás, ha családba kerülhetnek. Akár vissza a saját családjukba (az ideális ez lenne), akár nevelőszülőkhöz, de még inkább örökbefogadókhoz. Az örökbeadással kapcsolatos jogszabályok azonban sokáig nem voltak egyértelműek: mire egy gyerekről minden kétséget kizáróan kiderítették, hogy örökbeadható, addig „eljárt fölötte az idő”, vagyis túl volt az óvodáskoron, és ilyenkor már nem kapkodnak az örökbefogadók a gyerekekért. Az új családjogi törvény - a várakozások ellenére - sem könnyítette meg az örökbeadást, ellenkezőleg: most talán még bonyolultabb, hosszadalmasabb az eljárás. Hogy ezek után mitől remélhetünk kedvező változást a gyermek- és ifjúságvédelem terén? Például azoktól a kezdeményezésektől, amelyek részben már megvalósultak, csak még nem terjedtek el kellően. Gondolunk itt a családsegítő központok kiépítésére, a hivatásos nevelőszülői hálózat létrehozására, a nevelőszülőknél elhelyezett gyermekek gondozási díjának emelésére, egy örökbeadási központ megszervezésére és végül, de nem utolsósorban, a battonyai SOS-Gyermekfalu mintájára, újabb hasonló intézmények építésére. ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA SUZANNE SZÁSZ FELVÉTELE 11 I
