Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-05-06 / 9. szám

Szépen gondozott park, egy tucatnyi fe­hérre meszelt, piros cseréptetős, tornácos családi ház, idilli környezet: ez a battonyai SOS-Gyermekfalu. 1988 tavaszán hatvan ár­va vagy elhagyott, állami gondozásra szoru­ló gyermek és tizenegy nevelőanya otthona. 1983-at irtunk, amikor Joseph von Fe­­renczy müncheni sajtófejedelem pénzt aján­lott föl a magyarországi gyermekfalu létre­hozására, amihez aztán a Hermann-Gmei­­ner Alapítvány is hozzájárult. Ehhez képest csak jókora késéssel, három és fél év múlva, 1986 őszén készült el a létesítmény. Az indu­lás sem ment simán. Sokan, sokfélét akartak- bizonyára jó szándéktól vezérelve - s ez bi­zony olykor heves vitákhoz vezetett. De vé­gül is most nyugalom és béke honol a gyer­mekfaluban. A „legfiatalabb” családot, Balogh Erikáé­­kat déltájban látogattuk meg. A gyerekek már hazatértek az iskolából, óvodából, ép­pen ebédhez készülődnek. A két kislány a te­rítésnél segédkezik, a nagy fiú a legkisebbet tanítgatja a kézmosás fortélyaira. Aztán el­foglalják a helyüket az ebédlőasztalnál és anyuka tálal. Jó étvággyal falatoznak, és közben mesélnek, egymás szavába vágva: mi történt az iskolában, ki milyen jegyet kapott, mit mondott az új barátnő az osztályban, és kit dicsért meg a tanárnő. A látottak alapján alig hinné az ember, hogy a kis család mind­össze hat hete létezik. A négy gyermek ekkor érkezett Battonyára, s bár vér szerinti testvé­rek, mégis ismerkedniük kell egymással, mert míg nevelőotthonban éltek, csak hébe­­hóba találkozhattak. Az anyuka, Balogh Eri­ka is csak ezekben a napokban igyekszik megismerni a gyerekek természetét, szokása­it, ki igényli a legtöbb simogatást, kinek mi­ből kell segíteni a tanulásban, és kinek mi a kedvenc étele. Ebéd után a két nagyobb, Móni és Imre tanulni, a kisebbek, Andi és Janika délutáni pihenőre mennek szobájuk­ba. Balogh Erika pedig - mint minden anya- dicsekszik gyerekeivel.- Imre közepes tanuló volt az intézetben, de amióta itt van, mindenből javított. A ta­nárok dicsérik, úgy látszik, többre is képes lesz. Mónika egészen más, neki mindig a já­tékon jár az esze, így egész délután beletelik, amíg elkészülünk a leckével, de a házimun­kában nagyon ügyes. Azt hiszem, Andikával sem lesz baj, Janikának meg csak az a fon­tos, hogy a közelemben legyen, hogy hoz­zám bújhasson. Én magam sem hittem vol­na, hogy ilyen gyorsan - megszeretjük egy­mást, és ilyen jól érzik majd magukat velem a gyerekek. Az igazság persze az, hogy sze­gényeknek nincs mit visszasírniuk. Négy évig éltek különböző intézetekben egymástól is elszakítva, nevelésükre alkalmatlan szüle­ikre meg talán jobb, ha nem is emlékeznek. A szomszéd Józsikával a kapuban találko­zunk, az iskolából igyekszik hazafelé. Mond­ja is, hogy sietős a dolga, mert várják őt ott­hon, az Anyukája és a testvérei. De azért megáll egy szóra, hogy elmondja:- Tetszik tudni, néni, nekem hat testvérem van. Az összes közül a legnagyobb nővére­met szeretem, mert ő mindenben segít, és a legkisebbet, a Juditot. Judit ötéves és min­denki kényezteti, mert olyan aranyos. Pedig ő nekem nem is vér szerinti testvérem, de ná­lunk ez nem számít, csak az a fontos, hogy van Anyukánk. A gyermekfaluban most még nem teljes a létszám: az egyik ház lakatlan. A családok is kibővülnek, legkésőbb a nyár folyamán, az új tanév kezdete előtt, s így a tizenkét ház­ban összesen 80-100 gyermek él majd. Tud­juk, ez a szám elenyésző az állami gondozot­tak, a nevelőotthonokban élő gyerekek szá­mához viszonyítva, de itt nem a számokat kell nézni, hanem a sorsokat. Ha csak egyet­len gyermek kerül intézetből családba vagy a gyermekfaluhoz hasonló környezetbe, már az is nagy dolog, hiszen elmondhatjuk, hogy egy emberke sorsa rendeződött. Ezért örven­detes számunkra az a hír, hogy hazánkban újabb SOS-gyermekfalvak épülnek. Legkö­zelebb Kecskeméten, aztán a főváros közelé­ben, Százhalombattán. Reméljük, a második és a harmadik gyermekfalu - okulva az első­nél szerzett tapasztalatokból - gyorsabban épül fel és zökkenőmentesebben kezdheti csendes mindennapjait. Íme, az Úrnak öröksége a fiák: az anyaméh gyümölcse jutalom” - ol­vasható a Zsoltárok könyvében. mm A régiek valóban áldásnak, Isten ajándékának tekintették a gyermeket, és „ál­dott állapof’-nak a gyermekvárást. Később inkább terhesnek, esetleg állapotosnak, falu­helyen viselősnek, várandósnak mondták a kismamát és így van ez ma is. De anyanyel­vűnk páratlanul szép szava, az édesanya is lassan kihullik a gyermekek szótárából. Nagyanyáink idejében a lányokat még ta­nították az otthonteremtés fortélyaira. Mai rohanó életünkben egyre kevesebb édesanya fordít erre időt és energiát, egyrészt azért, mert már őt sem tanították meg erre, más­részt, mert örül, ha a legszükségesebb tenni­valókra futja az otthon töltött kevéske idő­ből. Ám bármennyit változott is az életfor­mánk, a jó családi légkör megteremtése ma is az asszonyokon múlik. Napjaink leányai sem alkalmatlanabbak a női hivatás betölté­sére, mint elődeik, csak a helyzetük nehe­zebb, mert egy időben kell jó anyának, jó fe­leségnek és jó szakembernek lenniük. S ha valaki örömest vállalná is a „csak otthon lé­tet”? Ritkán teheti, mert egy keresetből ne­hezen él meg a család. A fészekrakás egyéb­ként is nagy terhet jelent a fiatalok számára. Különösen, ha a szülőktől nem várhatnak segítséget. Arra azonbap van mód, hogy legalább 2-3 évet nagyobb anyagi megrázkódtatás nélkül otthon tölthessen gyermekével az édesanya. Az első két évben a fizetés 75%-át biztosítja az állam, a harmadikban pedig a gyermek­­gondozási segélyt. A csecsemőlélektani kuta­tások bizonyítják, milyen meghatározó sze­repe van ennek az időszaknak. A nyugodt, szeretetteljes családi légkörben, a zavartalan együttlétben alakulhat *ki a semmivel sem pótolható édesanya-gyermek kapcsolat. A rádióriportok, újságcikkek mégis mintha azt sugallnák, hogy a fiatalok nem szívesen vállalnak családi terheket, egynél több gyer­meket. Pedig nem kevesen vannak, akik ilyen vagy olyan megfontolásból több gyer­meket szeretnének világra hozni. Újabban egyre többen csak a harmincadik életévük fölött vállalják az anyaságot, azután, hogy az egzisztenciájukat megteremtették. Persze példa akad erre is, arra is. Anyáink korában még elképzelhetetlen volt, hogy a vajúdásnál és a szülésnél a férj is jelen legyen. Napjainkban már Magyaror­szágon is egyre gyakoribb a „papás szülés”, vagyis amikor a férj hitvese mellett van ezek­ben a nehéz, de felemelő órákban, percek­ben. És együtt „járnak” a szülők iskolájába is, ahol gyermekük világra jöttére közösen készülnek fel. Amikor belépek az egyik fővárosi kórház szülészeti osztályára, egy pillanat alatt eltű­nik minden hallott vagy vélt okoskodás, mert magával ragad az új élet születésének megismételhetetlen csodája, az anyák bol­dog, mosolygó arca. Nehéz velük ilyenkor a gondokról beszélgetni, amikor betölti őket az öröm. A háromnapos kislány a huszonhárom esztendős mamának második gyermeke. Kisfia tavaly született.- Mit szóltak a szülei, hogy ilyen fiatalon vitték el a háztól? ^ - Ez mifelénk egyáltalán nem szokatlan - neveti el magát az ifjú mama. - A szüleirú úgy építették a házat, hogy emeletet is lehes­sen rá húzni, ha férjhez megyek. A férjem 12

Next

/
Thumbnails
Contents