Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-04-22 / 8. szám

„Lehet, hogy csak helye van a világban, de nyomot nem hagy benne, s amin csügg, érdektelen, s amit akar, mértéktelen. Lehet, hogy magamagának sem igaz barátja; megrontóihoz hű, legjobb fiaihoz mostoha. Lehet, hogy amit érte tesznek, fitymálja, s maga is vak az iránt, ami kebeléből sarjad. Lehet állhatatlan, lehet jó sorban elkapatott, balszerencsében ellankadó. Mindez lehet, de mindebből csak az következik, hogy legyen szeme a világban való helyzet iránt, legyen mértéke a maga kicsinysége, legyen számítása a maga ereje felől” - e szavakkal indította útjára 1908. január 1-jén Ignotus a Nyugatot. Kelet népe volt a híres bevezető címe, és egyaránt megnyilatkozott benne a „nyugatosok” kritikai józanságú nemzeti önismerete és a vállalkozás értelme, feladata. A Nyugat nemcsak irodalmi intézménynek készült, hanem a nemzeti tudat és a világban való tájékozódás műhelyének is. Nemcsak az irodalomban hozott fordulatot, hanem a művészeti, sőt a társadalmi gondolkodásban is.

Az új folyóirat eszmei hátterében a klaszszikus európai liberalizmus állt, a Nyugat írói és gondolkodói azonban szociális és nemzeti felelősségtudattal kötötték össze a liberális eszméket. Meggyőződésük szerint nemcsak a magyar irodalomnak és kultúrának kellett megújulnia, hanem az ország társadalmi szerkezetének és politikai életének is, emellett a „nyugatosok” a régi Magyarország helyzetét igen erősen meghatározó nemzetiségi kérdésre is választ keresve hirdették a jogegyenlőséget, amely természetesen magába foglalja a nemzeti kisebbségek kollektív jogainak védelmét. A Nyugat ilyen módon - mint társadalmi és politikai nézetek fóruma - a „polgári radikálisok” gondolatait képviselte, a Jászi Oszkár körül gyülekező baloldali értelmiség és a Huszadik Század című társadalompolitikai folyóirat eszmei szövetségese volt. Nemcsak a radikális mozgalmakban személyesen is részt vállaló Ady Endre vagy a szociális gondok iránt érzékeny Móricz Zsigmond, hanem olyan, a politika iránt látszólag kevésbé érdeklődő irók is, mint Babits Mihály vagy Kosztolányi Dezső.

A liberalizmus szabadságeszméi szabták meg a „nyugatosok” irodalomszemléletét. Ennek az irodalomszemléletnek a tengelyében az alkotó személyiség függetlenségének gondolata állt. A Nyugat független alkotóegyéniségek szabad „köztársaságának” tekintette az irodalmat, általában a szellemi életet, és senkit sem akart korlátozni abban, hogy kibontakoztassa a maga eredeti képességeit. Az egyetlen esztétikai norma, amelyhez komolyan ragaszkodott, a tehetség és ennek kötetlen érvényesülése volt. Az irodalmi és művészeti modernséget is azért támogatta, mert általa vélte érvényesíthetőnek az alkotó személyiségben szunnyadó képességeket. A Nyugat nem kötelezte el magát egyetlen irodalmi irányzat mellett sem, Íróinál egyaránt kimutatható a szimbolizmus és a késő romantika, a szecesszió és a naturalizmus hatása, de megbecsülte a hagyományokat is, sőt a századelő általános epigonizmusa idején éppen a Nyugat vállalkozott arra, hogy megtisztítsa és fenntartsa klasszikus irodalmunk nemes hagyományait. írói nem igazodtak meghatározott korstílushoz, mindazonáltal minden versük vagy elbeszélésük magán hordozta a „nyugatos” szellem, a „nyugatos” stílus bélyegét.

A folyóirat első korszakának - a világháború végéig és a forradalmakig - közismer-A

SZELLEM

MŰHELYE

A Nyugat nyolcvan éve

tek az eredményei. Irodalomtörténet-írásunk „nagy nemzedéknek” nevezi azokat, akik ebben a korszakban váltak közismertté a Nyugat lapjain: olyan költők, mint Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Tóth Árpád, Juhász Gyula és Füst Milán, olyan prózaírók, mint Móricz Zsigmond, Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes, Kaffka Margit, Tersánszky Józsi Jenő és Nagy Lajos, végül olyan esszéírók, szerkesztők, mint Ignotus, Osvát Ernő, Hatvány Lajos, Fenyő Miksa és Schöpflin Aladár. E századi irodalmunk egész csillagrendszere, amelynek fénye ma is töretlen, amelyhez ma is igazodik az égtájakat és értékeket kereső irodalmi élet.

A Nyugat írói személyes meggyőződésük következtében vettek részt az 1918—1919-es forradalmi mozgalmakban, ezért a folyóiratnak s a körötte gyülekező írócsoportnak a húszas évek konzervatív légkörének nyomása alatt kissé vissza kellett vonulnia. A Nyugat az irodalmi élet bensőbb körébe húzódott, „irodalomtermelő” folyóirattá vált, a megszerzett kulturális tekintély megtartására és ifjú tehetségek felkarolására törekedett. Egy zűrzavaros korban próbált a szellem erős bástyája lenni, próbálta őrizni az emberi tisztesség és a művészi alkotás normáit. Példát mutatott, s e példa kisugárzását mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy modern irodalmunk „második” és „harmadik” nemzedéke: József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László, Márai

NYUGAT

FŐSZERKESZTŐ

iíglGNOTUSiW

„ «^®S^ERKESZTŐKC»k»

pENfrO HKSAfsOSVÁT ERNŐ

Sándor, Cs. Szabó László, Déry Tibor, Radnóti Miklós, Vas István, Weöres Sándor és Ottlik Géza is részben a „nyugatosoknál” találta meg mestereit és a Nyugatnál otthonát.

Az óvatos visszavonulás következménye volt, hogy a Nyugat a húszas és harmincas évek fordulóján kapcsolatot talált a konzervatív szellemiség néhány vezető egyéniségével, például Szekfű Gyulával. Ekkor következett be az „új klasszicizmus”, a „nemzeti koncentráció” néhány esztendős időszaka, midőn a Nyugat hangos szóval határolta el magát a politikától, elutasítván mind a bal-, mind a jobboldal mozgalmait. Babits - Julien Benda nyomán - az „írástudók árulásáról” és az „ezüstkori kultúráról” értekezett, Móricz „új magyar optimizmust” és „nemzetépítést” hirdetett, s valóban volt pillanat, midőn a Nyugat és az Akadémia már-már kezet fogott. Csakhogy a konzervatív reformerek és az akadémikus tekintélyek irányába tett lépéseket sem valamiféle megalkuvás diktálta, hanem az az elképzelés, hogy a régi ellenség: a hagyományos konzervativizmus talán szövetséges lehet abban a küzdelemben, amely az új ellenséggel: a terjeszkedő fasizmussal kezdődött.

A Nyugat „új vízözöntől” és „új barbárságtól” tartott, aztán - és ezt természetének belső logikája szabta meg - egyszeriben a küzdelem kellős közepén találta magát. Babits néhány évvel korábban még az írástudó méltóságával utasította el az „osztály- és pártharcokat”, aztán, a mind fenyegetőbb diktatórikus uralmakkal szemben, maga is vállalta a nyílt állásfoglalást. Bátorság és következetesség vezérelte, minél jobban nőtt a háborús veszély, annál erősebb volt e szembeszegülés. A halhatatlanság halála című esszéjében már így beszélt: „Híven és keményen álljuk a régi harcot az irodalmi szabadságért, egy politikus nemzet közepett, egy örökké gyanakvó konzervativizmus csendőrei előtt. De állni fogjuk a másik harcot és másik gyanút is, a kornak és korszerűségnek ostoba babonáival és zsarnok jelszavaival szemközt.”

Ezt a közvetlen örökséget vállalta Illyés Gyula vezetésével, a második világháború nehéz éveiben, a „nyugatosok” ügyének folytatója: a Magyar Csillag, amelynek története éppen ezért elválaszthatatlan a Nyugat történetétől. Ez a folyóirat nemcsak védekező „szekértábort” alkotott, miként Illyés korabeli megjelölése nyomán az utókor nevezni szokta, hanem valódi műhelyt, amely irodalmunk legjelentősebb egyéniségeit gyűjtötte össze. Hogy ismét Illyés szavait idézzük, „a magyar szellem szabad parlamentje” volt. Egy „virtuális Magyarország” képviselőháza, amelyben minden tehetséges ember, minden szabad vélemény teret kapott. A „virtuális Magyarország” szólt a „virtuális Európához”, amely nemcsak az emlékekben, hanem, a legjobb magyar írók hite szerint, a fegyverek zaja mögött a valóságban is élt. Volt idő, midőn ennek az Európának írói, irodalmai és nemzetei itt és magyarul: a Magyar Csillag lapjain adtak egymásnak találkozót. Kétségtelen, hogy Illyés folyóirata az európai szellemi ellenállás körébe tartozott.

A Nyugat és a Magyar Csillag öröksége éppen ezért olyan nemzeti érték, amelyet nem szabad kihasználatlanul hevertetni. Elő örökség, amelynek nemcsak történelmi tanúsága van, hanem korszerű mondanivalója is: minél teljesebb birtoklása nemcsak az irodalomtörténet-írás joga és feladata.

POMOGÁTS BÉLA

19