Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-04-22 / 8. szám

A

hogy megyünk fel a négyszintes ház első emeletére, Gádor Béla tréfás versére gondolok: a lépcsőből hiányzik a lép, s az ember csak a csőre lép... Szó ami szó, igen nagy hajrában készülhetett ez a beregszászi lakótelep. Horváth Anna lakásában a rendetlenség azonban már mókásra vált. Hogy rendetlenség van itt is, nem vitás, de egyáltalán nem riasztó, kellemetlen zűrzavar. Festmény és rajz, kerámiák garmadával, színes népviseletbe öltözött ifjakat ábrázoló agyagfigurák és ráncos, töpörödött öregek, szőnyegek, szőttesek, párnák, porcelántorzók és vázák, kosárnyi vadgesztenye, mindegyik valamilyen emberarcúra kifaragva, amott meg egy ritka ronda lila-arany serleg. Horváth Anna elkapja a meghökkent pillantást, s nagyot nevet: „Ugye szép?” „No ne ijedjen meg - teszi hozzá -, néhány ismerősöm pukkasztására csináltam.”

Különös pálya az övé.- Kassán fejeztem be a gimnáziumot 1944-ben és beiratkoztam a Pázmányra, német-olasz-művészettörténet szakra. Hazajöttem előbb a szüléimhez. Beregszász hetedik kerületében laktak, az itteni prolinegyedben. Apám vasúti munkás volt, a mama háziasszony. Ha visszagondolok, nagyon szép, emberi környezetben nőttem fel. Ahogy vénülök, egyre inkább rájövök, mennyi mindent kaptam otthon.- A pesti útra sütöttek nekem egy kacsát, neki is indultam, csak hát közben lebombázták a csapi vasútállomást. Hogy mi történt ezután? Mi történt volna? Visszajöttem, megettük együtt a kacsát. - 1946-ban beiratkoztam a képzőművészeti főiskolára, de három hónap után eljöttem. A papát elbocsátották mint létszámfelettit, pénz kellett keresni, de egyébként is úgy éreztem, belehülyülök, ha még öt évet kell töltenem azon az iskolán. A helyi téglagyárba kerültem technológusnak, kályhacsempékkel árasztottuk el egész Kárpátalját. Tizenöt évig dolgoztam ott. Boldog voltam, terveztem a csempéket, Mozart-dalokat tanultam, és kis szobrokat készítettem, amelyeket a gyárban kiégettem s a vezetők hazavittek. Ezt már párszor beleírtam az életrajzomba is, de mindig kihúzták.

Üldögélő, kalapos, barna legénykét vesz le az egyik polcról.-Ez volt a belépőm a téglagyárba.

A szobor szinte megszólal, egyszerre esendőséget és életkedvet, vidámságot áraszt.- Ha nagyon megkergetnek, néha tudok futni - mondja a dicséretre.

(Bállá László, a kárpátaljai magyarság kiváló írója mondta: mint ahogy van abszolút hallás, úgy van abszolút formaérzék is - mint Horváth Annának.)-A téglagyár után katonakórházban dolgoztam, egy munkaterápiás műhelyben. Az egészségesek elől szöktem el, vigasztalódni a betegek közé. A huszti kalapgyár hulladékaiból csináltunk szőnyegeket. Ez volt az én egyetemem, emberismeretet és pszichológiát tanultam. 1958-ban rendezték meg első kiállításomat. Nagyon jó sajtót kapott, azt írták, hogy Horváth Anna tehetséges. Ettől nagyon megrémültem. Ijesztőnek tűnt a dolog. Mi lesz, ha számon kérik rajtam a dicséreteket?

BEREGI ARCOK