Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-04-22 / 8. szám
kenyülten szól gyermekkora és ifjúsága színhelyéről, Pestről. Nosztalgia? Igen az, pedig ez a „nem magyarság” tudatos. A háromszázezer magyar ajkúból csupán úgy tíz százalék nem tudott beilleszkedni, nem tanulták meg tökéletesen az ivrit nyelvet. Ők jobbára idősebb korban kerültek ide. Ugyanakkor a fiatal alijázók egy része amint megtanult ivritül, nem beszélt többé magyarul. Évtizedekig, de legalábbis addig, amíg úgy érezték, hogy biztosan állnak Izrael földjén, tudatosan és szándékosan elnyomták szülőföldi kötődéseiket. Az igazság kedvéért hozzá kell tenni mindehhez, hogy nem mindannyian, és hogy a diplomáciai kapcsolatok felfüggesztését követő tizenöt év során a szülőfölddel való kapcsolattartásra igen korlátozott lehetőség volt. Érdekes mozzanata a múlttal való látványos szakításnak a névviselés kérdése. A hívő zsidóknak és gyermekeiknek Magyarországon is volt héber nevük, azt azonban nem használták. A bevándorlás során ez megváltozott. Az egyén neve, amely annyira összeforrt addigi életével és egyéniségével, az alija során átalakult. A múlttal való szembefordulás, az új környezettel való teljes azonosulás óhaja egy héber név felvételéhez vezetett. Ez ugyan nem volt kötelező, a bevándorlók túlnyomó többsége azonban élt a lehetőséggel. A legnagyobb és a legtekintélyesebb, magyar ajkúakat tömörítő szervezet, a Hitachdut Ölei vagyis a Magyar Bevándorlók Szövetsége. Ők a „befutottak”. Tagjaik elismerésre és tekintélyre szert tett orvosok, jogászok, tanárok. Kultúrközpontokat irányítanak, díjakat osztanak. Az izraeli magyar ajkúakkal találkozva a távolból jött vendégnek előbb-utóbb feltűnik, hogy zömében nyugdíjaskorú vagy ahhoz közel járó személyekkel tud csak beszélni. Ők azok, akik fiatalságuk emlékeit féltve őrzik és egyre többen gondolnak vissza ifjú éveik színhelyére. Az emlékekben az idő megáll, a szeretet és a gyűlölet egyaránt konzerválódik. Aki az utóbbival a szívében fordított hátat szülőföldjének, annak első hazalátogatásakor kell túltennie magát ezen, hagyni hatni a mai valóságot, és nem azt keresni, amivel eljött, s ami a Földközi-tenger partján még évtizedekkel később is „tegnapi” érzés és élmény maradt. A bevándorló generáció gyermekei túlnyomórészt már nem beszélik a magyart. Erről már mindenki sajnálattal beszél, s az unokáikkal próbálják megszerettetni a magyar nyelvet. A második generáció, amely a magyar nyelvet már nem vagy igen nagy akcentussal beszéli, azért nem teljesen közömbös szüleinek szülőföldje iránt. Ha másért nem, hát kíváncsiságból érdeklődnek Magyarország iránt, igaz, tájékozódásra sok lehetősége nincs. Izraelben, amely azzal büszkélkedik, hogy a világ tíz legjobb egyeteme között több ottani szerepel, nincs magyar tanszék. A magyar nyelvápoló klubok kivételével nincs szervezett nyelvoktatás. A néhány magyar nyelvű kölcsönkönyvtárnak és annak az egy kiadónak, amely vagy eredetiben, vagy ivrit fordításban tesz közzé magyar irodalmi termékeket, annál tiszteletre méltóbb a törekvése. A Tel Aviv-i egyetemen járva, felkerestem a Diaszpóra Múzeumot, amely a zsidóság történetét mutatja be. A többemeletes kiállítás - izraeli szokás szerint - adakozásból jött létre. Az adakozók azonban nem múzeumra, hanem annak egyes részeire adták pénzüket, így például sok a lengyel és az orosz ihletésű múzeumi darab. A kiállítás egyik jeles látványossága a világ különböző pontjain valaha is létező vagy még ma is működő zsinagógák makettjeinek a bemutatása. A múzeumban sajnos nincs magyar osztály, és így a Dohány utcai zsinagóga - amely egyike a világ legjelentősebb ilyen építményeinek - makettja is hiányzik. A magyar ajkúak nem adakoztak. Sokkal pozitívabb viszont az a tapasztalat, amit Safedben szereztem. Itt egy magyar ajkú házaspár fáradozik azon, hogy a magyarországi zsidók történetét múzeumi keretben bemutassa. Indítékuk: menteni, ami még menthető, nehogy az emlékek végérvényesen elvesszenek. Egyelőre persze a vészkorszak emlékei vannak túlsúlyban. A múzeum még nem készült el, de bizonyára egy érző szív sem megy el majd megrendülés nélkül a mellett a hajcopf mellett, amelynél egy kis iskolás elfakult írása látható: „Édesapa! Születésnapodra minden jót kíván a visszaváró lányod, aki ajándékul copfját küldi!” Csodák csodájára a Don-kanyari munkaszolgálatoshoz megérkezett az ajándék, és az sem kisebb csoda, hogy apuka megmaradt, visszajött és a copfot megőrizte. Otthonában azonban hiába kereste kislányát és feleségét. A születésnapi levél megírásának másnapján deportálták őket, s nem tértek vissza. Csak a copf maradt meg, immár örök mementóként. Mellette nyilván előbb-utóbb helyet kap majd a Mátyás király kori zsidóság szerepe éppúgy, mint a magyar ajkúak tevékenysége Izrael fejlődésében. A múzeum mindenesetre olyannyira jónak ítélt kezdeményezés, hogy Safed város elöljáróságának egy erre a célra rendelkezésre bocsátott villát is megért. A múzeumtól a turizmus fellendülését is várják. A múzeumi kezdeményezéseken kívül Safedben még egy magyar vonatkozású emlékhelyet felkerestem. A második világháború hatszázezer magyar zsidó áldozatának emlékére felépített templom is ebben a felső-galileai hegyi üdülőtelepen található. A kis szentélyben csöppnyi táblák jelzik a zsidók által lakott településeket. A zömében héber, de néhány esetben magyar feliratok mellett álló elektromos gyertyát a deportálások napján gyújtják fel, és egyszerre egy évben az összes ég. Izraelben a múlt mindig jelen van: azt nem felejtik és nem hagyják felejteni! 1. A Pinkas 18. sz. épület 2. Magyar ajkúak lakta kibucban 3. A magyar zsidóság emlékmúzeuma 4. A magyar zsidó áldozatok emléktemploma Fiatal magyar ajkúakkal alig találkoztam. Ha mégis, akkor új alijázókról volt szó, és az említett szempontok nem jellemzők. Akik csak néhány éve élnek új hazájukban, nehezen találják meg a helyüket ebben a társadalomban. A volt felvételvezető segédkönyvtárosként jóvátehetetlen ballépésnek tartja a bevándorlást, amit csak gazdagon tudna helyrehozni, de erre semmi reménye nincs. Sorstársa esete tanulságosabb. Az illető szellemi munkásként úgy vándorolt ki, hogy az új munkaeszközt - az ivrit nyelvet - nem ismerte, és ma sem tudja megfelelő szinten használni. Nem tőle tudom, hogy az eredeti pályáján azért maradhatott egy ideig, mert türelmesek voltak iránta. Végül is kénytelen volt egy pékségben elhelyezkedni, hogy a beilleszkedési kölcsönt visszafizesse, és a családját elláthassa. Tel Aviv egyik széles sugárútján, a Pinkason is voltam látogatóban. Házigazdám az a magyar ajkú, aki államtitkári rangjával a legmagasabb kinevezhető munkakörbe került: Izrael Nemzeti Bankjának kormányzója lett. Búcsúzáskor megkérdezte, tudom-e, hol volt a magyar nagykövetség. Tagadó válaszomra karon fogott és néhány házzal odább, a tizennyolcas szám előtt állt meg. A háromemeletes épület kihalt volt, és a magáramaradottság minden jelét viselte. A felületes szemlélődőt csak az a pálmafa lepte meg, amely a környezetből kiríva a második emeletig nőtt fel. Egykor nyilván kis díszpálmának ültették, de a sors úgy hozta, hogy nem volt kinek visszanyesnie. A lehúzott redőnyökön vastagon állt a por, a törött ablakok szomorúan tátongtak. A gazzal benőtt apró kert, és a régen nem használt bejáraton lógó lakat nem árulkodott a ház korabeli lakóiról. Csupán a garázsbehajtó rozsdás kapuján fedezhetett fel az aprólékos szemlélődő egy utalást; az időjárás viszontagságaitól megviselt egykori zománctáblán nagy nehezen volt olvasható, hogy a svédek képviselik a magyar érdekeket. Kísérőm viszont szomorúan mesélte: a svéd nagykövet még azt sem tudja, hogy erre az épületre, amely továbbra is magyar tulajdon, ügyelnie kellene. A Pinkas 18. számú épület ma már ébredezik húszéves Csipkerózsika-álmából. A házat szorgos mesteremberek munkájának zöreje veri fel. A bejáratnál a hajdan magyar hírekkel, fényképekkel teli üvegszekrényke is megkapta rég leszakadt ajtaját, a keretbe üveg, mögéje ismét érdeklődésre számítható újságok kerülnek. Ha nem is a magyar nagykövetség, de az érdekképviselet magyar diplomatái ismét elfoglalják helyüket. Visszatértükkel helyreáll az a viszony is, amely korábban a szülőföld és az izraeli magyar ajkúak kapcsolatait jellemezte Tel Avivban. Adott ismét az a pillér, amely járhatóvá teszi a magyar kultúra hídját Izraelben. Segítségével a magyar nyelv izraeli fennmaradása is kedvezőbb feltételeket nyerhet. SZIRTES G. JÁNOS- A szerző „Szentföld Dávid csillagában” című könyve nyomán. 7
