Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-03-18 / 6. szám
A gyönyörűen felújított egykori Sárospataki Református Kollégium nagyportájának falain domborművek örökítik meg az ősi iskola 456 esztendős történetének jelesebb eseményeit. A hetedik mezőben látható bronz dombormű — Medgyessy Ferenc alkotása - a vörössipkás diákok hősiességére emlékezteti a jogutód Rákóczi gimnázium mai ifjúságát, amint „borjúval” a hátukon ágyút töltenek, s talán éppen Budavár bevételére készülnek. Az egykorú tudósítások szerint a március 15-i pesti forradalom híre csak harmadnapra érkezett meg Sárospatakra. A diákok azonnal szervezkedni kezdtek, majd fegyelmezett sorokban, nemzetiszínű zászlók alatt, mellükön a pataki lányok, asszonyok készítette kokárdával elindultak a kollégium udvaráról. Puskák ropogása közben, énekszóval járták be a pataki utcákat. A postahivatal homlokzatáról leverték a kétfejű sast, s a helyét sárral kenték be. A pesti egyetemistákhoz hasonlóan a továbbiakban ők is pontokba foglalták a kollégium igazgatására, tanulmányi és fegyelmi ügyeire vonatkozó kívánságaikat, és „a kortól igényelt pontokat” felterjesztették főhatóságukhoz, a Tiszáninneni Református Egyházkerület Miskolcon székelő elnökségéhez. A felterjesztés kilencedik pontja igy hangzott: „Kérjük a nemzetőrség alakítását... mindenesetben saját kebelünkből.” Be sem várva a döntést, megkezdték a katonai szervezkedést és a kiképzést, két századosi rangban levő tanáruknak: Csorna Mihálynak és Pálkövi Antalnak, Petőfi barátjának az irányításával. Amikor májusban megjelent a kormány rendelete az önálló nemzetőr zászlóaljak felállításáról, a pataki diákok már jól kiképzett honvédek voltak, és fejükön a francia jakobinusok szimbólumával, a vörös sapkával bevonultak a 9. nemzetőr zászlóalj állomáshelyére, Kassára. A vörös sapkával nagy feltűnést keltettek a városban, különösen, amikor a miskolciak is megérkeztek ugyancsak vörös sapkában. Vitális Sándor őrnagy, zászlóaljparancsnok elrendelte, hogy a vörös sapkát cseréljék fel a nemzetőr katonák számára előírt kék csákóval. A diákok azonban nem tágítottak. Levelet írtak a nagy diákelődnek, Szemere Bertalan főkormánybiztosnak, és kérték a vörös sapka ügyében a közbenjárását. Ennek meg is lett az eredménye, mert hamarosan megjelent a hadügyminiszter rendelete, amely szerint nemcsak a patakiak és a miskolciak, hanem az egész 9. nemzetőr, később honvéd zászlóalj is vörös sapkát viselhet, ha erre a megkülönböztető kitüntetésre a délvidéki harcokban méltónak bizonyulnak. Hamarosan megtörtént a tisztek kinevezése és a honvédek századokba sorolása. Első tisztjeik Hollán Ernő százados, Elek Ferenc, Rácz Sándor, Horváth János főhadnagyok lettek. Aztán megkapták felszerelésűA vörössipkás diákok két, s Kossuth Lajosnak - aki 28 évvel korábban szintén pataki diák volt- a jóvoltából a legjobb minőségű gyutacsos puskákat és szuronyokat. Reggeltől estig folyt a kiképzésük, ropogtak a fegyverek a kassai hegyekben, villogtak a szuronyok a város körüli réteken - egészen augusztus 4-ig. Ekkor ugyanis a hadügyminiszter parancsára elindultak Kassáról, és Tállyán, Tarcalon, Tokajon, a Hajdúságon át megérkeztek a Délvidékre. A tűzkeresztségen augusztus 23-án estek át a fehértemplomi ütközetben, ahol a szerbeket félórái küzdelem után megfutamították. Itt temették el az első vörössipkás halottakat: Balogh Károly, Grünstein Bernát és Rebig János honvédeket. Ezután az ómoldvai, strázsai, palánkai, alibunári, jarkováci győztes csaták következtek. Hősiességükön kivül nagy része volt ebben annak is, hogy a vörössipkások a szabadságharc egyik legkiválóbb katonájának, Damjanich Jánosnak a parancsnoksága alá kerültek, mint a III. hadtest 2. dandárának egyik zászlóalja. Damjanich mindig személyesen vezényelte az ütközeteket. „Az ágyúgolyóknak kitett domboldalakon olyan nyugalommal szivarozott - írja egyik hűséges katonája, Vajda János költő- aminőhöz hasonlót egész életemben nem láttam, s aminőre képesnek embert nem hittem. Hazánkban sok daliás alakot láthatni, de olyan impozáns, hősies alakot, mint Damjanich, soha nem láttam.” A szabadságharc második évében, 1849 tavaszán a kormány a Közép- Tiszához rendelte vissza Damjanich hadtestét. Szolnoknál irtózatos bömböléssel fogadták őket Karg osztrák tábornoknak a kertek és a sóraktárak mögött felállított ágyúi. A magyarok szuronyt szegezve rohantak az ellenségre. „Vörössipkásaink fegyvereiket jobbjokban előreszegezve, ellenállhatatlan rohammal közeledtek a tűztorok felé” - olvashatjuk az egykorú beszámolóban. Az osztrákokat ágyúikkal együtt beszorították a Zagyvába. A nagy győzelem után Damjanich ezzel az elismeréssel méltatta a vörössipkások bátorságát: „Ezt Napóleon katonái is csak egyszer tevék meg... Ti az ördögöt is megveritek. Megérdemelnétek, hogy mindnyájan tisztek legyetek, de hol volna akkor az én zászlóaljam.” Szolnok után Hatvanból kergették ki Schlik tábornok osztrákjait, majd két nappal később, Klapka és Aulich hős honvédéivel együtt bevették az isaszegi magaslatokat. Másnap bevonultak Gödöllőre, ahol maga Kossuth tartott szemlét felettük. Damjanich szerényen csak ennyit mondott Kossuthnak: „Ezek az én fiaim... A vörössipkások... Csak olyan téntás deákok...” A dicsőséges tavaszi hadjárat további győzelmei: Nagysalló, Vác, Budavára, Komárom következtek ezután. Mind-mind ragyogó bizonyságai a vörössipkások hervadhatatlan érdemeinek is, de még a nyári hadjárat vesztett csatáiról szóló jelentések is gyakran ezzel a megállapítással végződtek: „Kivételt a páni félelem alól csak a vörössipkások képeztek.” 1849 nyarán Görgey tábornok főseregével együtt vonultak vissza szülőföldjükre, Zemplénbe, Borsodba. Itt még egyszer és utoljára megcsillogtatták oíy sokszor megcsodált harci erényeiket. Július 28-án a Hernád mellett, Gesztely határában egészen közel engedték magukhoz az orosz hadoszlopokat, majd maradék töltényeikkel jól irányzott össztüzet zúdítottak rájuk, ami visszavonulásra késztette az ellenséget. Ez volt az utolsó fegyvertényük, méltó eddigi dicsőségsorozatukhoz, de a kialakult tragikus helyzeten ez már mit sem változtatott. A nyári csatavesztéseket ugyanis a fegyverletétel követte a világosi mezőn. A magyar szabadságért vívott harc a vörössipkások számára is véget ért. Ebben a reménységgel teljes két esztendőben 1848 és ’49 nyarán az aratási egzámenek, azaz az ünnepélyes záróvizsgák elmaradtak a pataki kollégiumban. A diákok „a könyvet karddal cserélték fel - olvashatjuk az alma mater rektorának jelentésében. - Az iskola üresen maradt, az évzáró vizsga alól felmentetett az ifjúság. Az volt a legkitűnőbb vizsga, melyet nem a tanárok előtt, de mégis nyilvánosan, a haza színe előtt, ott a harctéren, ágyúk dörgése mellett tettek le az ifjak, hol az érdemjegyet vérrel írták fel. És akik azelőtt oly hévvel tudtak szónokolni a szabadság me1 lett, azt is megmutatták, hogy meg i tudnak halni érte...” HEGYI JÓZSEF Sárospatak, Comenius Tanítóképző Főiskola -az iskolatörténeti múzeum épülete és gyutacsos pisztolyok a múzeumból MAGI ANTAL FELVÉTELEI 19
