Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)

1988-03-18 / 6. szám

tőknek, bányászoknak, a fegyveres erőknek. Van majális, juniális, könyvhét és tavaszi fesztivál. Ki sem látszunk az ünnepekből, a jeles alkalmakból. És fenntartva a véleményemet, mégis azt hiszem, március 15-e valahogy kiemelkedik a sorból. Nem tudnám okát adni, hogy miért. Egyszerűen, ezt a napot szeretem.

Härtling Péter, harmadéves, könyvtár szakos:

Nekem valaminek a szimbólumát jelenti. Nem egyetlen naphoz kötődik, hanem az egész márciusi gondolathoz. A szabadsághoz, a függetlenséghez, a nemzet tavaszához. A negyvennyolcas szabadságharc valamiféle új államalapítással felérő esemény volt. Lehet, ki tudja, nélküle széthullott volna Magyarország. És még valami: ma is érvényesnek tartom minden gondolatát. Hiszen az ember, az ország soha nem lehet olyan szabad, hogy a még nagyobb szabadsággal ne tudna mit kezdeni. Ami pedig a formát illeti, szerintem mi jól ünnepelünk. Mit lehetne még azonkívül tenni, hogy fölkeressük az emlékhelyeket, és visszaidézzük azoknak a napoknak az eseményeit? Március 15-ét nem lehet családi körben ünnepelni, mint egy névnapot!

Varsányi Miklós, harmadéves, magyar-angol szakos:

Én úgy látom, hogy a forradalom kora az egyik legfényesebb időszak volt a magyar nép történelmében. Valami olyasmi, mint Mátyás király uralma idején vagy a reformkorban, amikor együtt képviseltük a szabad szellemet Európa leghaladóbb országaival. Irányt mutattunk és lelkesedést, és még azt is hozzátenném, példánkkal megtanítottuk a népeket arra, hogyan lehet nemesen, magasra tartott fővel elbukni. Ez az időszak páratlan felvirágzása volt a magyar kultúrának is. Talán soha olyan sok szép és haladó gondolat nem született az irodalomban, mint ekkor. Március 15-ét a magyar sors lényegének tartom. Ezért méltóbb külsőségeket érdemelne. Ötletem azonban nincs. De valami olyasmira gondolok, mint a Thanks’ Giving Day az amerikaiaknak. Nemrég jöttem haza az USA-ból, Iowa államban voltam ösztöndíjjal, és számomra nagy élmény volt, ahogy a legkisebb városkában is megünneplik ezt a napot. Valami elementáris vidámsággal és mégis bensőségesen.

Hajnal Lenke, elsőéves, közgazdászhallgató:

Nekem ez a legnagyobb nemzeti ünnepem. Csak valahogy az utóbbi években kiürült. Emlékszem, még középiskolás koromban izgatottan készültünk együtt, az osztálytársaimmal az iskolai előadásra. Mindenfélét kitaláltunk, heteken át próbáltunk, afféle évenként megismétlődő, közös program volt, aminek örülni lehetett. Még akkor is jó volt, ha nem gondoltunk minden egyes vers betanulása, minden jelenet elpróbálása közben a márciusi ifjakra és a szabadságharcra. És valahogy az is számított, hogy fehér blúzt, sötétkék szoknyát kellett fölvenni. És persze a kokárda. Nekem ez azt is jelentette - lehet, hogy gyerekes dolog -, hogy megjelöltük magunkat: magyarok vagyunk. Aztán egyre kevésbé voltak érdekesek ezek az iskolai ünnepségek. Sokan elmaradoztak, más programjuk akadt, és az utolsó évben már csak kötelességnek számított. A tanárok sem nagyon erőltették. Azért, ha a hivatalos eseményekre nem is megyek el, a Batthyány-emlékmécseshez minden március 15-én viszek egy szál virágot. Ha pedig a Himnuszt elkezdi valaki, önkéntelenül is vele éneklem...

Bárczy Ildikó, bölcsészkar, régi magyar irodalom tanszék, tanáF:

Ha szabad egy személyes élményemet elmondanom, másodállásban egy gimnáziumban tanítok és az volt az első évben a tapasztalatom, hogy a gyerekek húzódoznak március 15-e formális megünneplésétől. Mindenki valamire hivatkozott, amikor szereplésre kértem, és még aki elvállalta is, láttam, kötelességszerűen csinálja. És akkor leültem velük, és elmeséltem a szabadságharc történetét. És nem kerültem a nagy szavakat, a pátoszt, a lelkesültséget. De a kalandos elemeket, a romantikát sem. Aztán ez a „mese” beszélgetéssé alakult, és megtudtam, hogy nem az ünnep, hanem az ünneplés az, ami bennük visszatetszést kelt.

Ahogyan csináljuk. Kipipálva a feladatot, túlesve rajta, kötelességszerűen. És fáradtan. Talán attól, hogy éveken keresztül afféle másodrendű ünnep volt 48-ra emlékezni.

Pál Mónika, elsőéves, bölcsész:

Azon nem lehet vitatkozni, hogy 1848. március 15-e a magyar történelem egyik legfontosabb dátuma. Ezért, aki tiszta fejjel gondolkodik, akinek számít valamit az, hogy magyar, az megünnepli ezt a napot. Egyet azonban nem tudok, miért keveredett bele a

vörös zászló? Én nem vagyok, ahogy manapság választékosán fogalmazni szokták, másképpen gondolkodó. Semmi bajom, azaz, nincsen lényeges bajom a körülöttem lévő világgal, de nekem május elseje vagy november hetedike kapcsolódik ehhez a szimbólumhoz. Ne zavarjuk össze a dolgokat. Abból csak káosz, értetlenség, rossz töltésű indulatok fakadnak. Abból az lesz, ami minden március 15-én az utóbbi években, az, hogy kialakult egy ellendemonstráció. Akkor olyasmire használják fel, pontosabban használják ki ezt a napot, amihez történelmileg semmi köze sincs.

Réthy Agnes, másodéves, közgazdász:

Az a baj, hogy minden ünnepet ugyanúgy ünnepelünk. Emlékszem, általános iskolás koromban meg sem tudtam különböztetni egyiket a másiktól. Verseket szavaltunk, indulókat énekeltünk, volt vörös zászló és nemzetiszínű lobogó, tanári beszéd, amelyről az a benyomásom támadt, hogy akár a tavalyit is elmondhatták volna az idén, és az április 4-eit, március 15-én vagy fordítva. Mindegyikből hiányzott a meggyőződés, az őszinteség. Miért? Nem tudom. Hisz azt a száznegyven év előtti tavaszt igazán nem kell restellni. Aztán itt vannak ezek a balhék a Petőfi-szobornál. Számomra ebből az derül ki, hogy egyazon történelmi eseményt többféleképpen is fel lehet használni. Ez nekem nem rokonszenves. Tavaly magam is részt vettem azon a felvonuláson, és így személyesen tapasztalhattam, hogy a nagy többség azért jött el, hogy „most egy jó balhét csinálunk”, és eszükbe sem jutott a szabadságharc eszméje.

Fodor Csaba, harmadéves, bölcsész:

Évről évre fiatalosabb, őszintébb, a szabadságharc eszméjéhez hűségesebb a hivatalos ünnepség, érzem a törekvést, hogy kifejezőbb tartalmat és formát adjon legnagyobb nemzeti ünnepünknek. Én ezt támogatom. Támogatom akkor is, ha magam is látom a fogyatékosságait, a formális elemeit. Majd megtanuljuk méltóképpen ünnepelni ezt a napot. Majd megtanuljuk felszabadultabban, aggályoktól mentesebben, és büszkébben felidézni történelmünknek azt a nem túl sok eseményét, amelyre a jelent, a jövőt is építeni lehet. Nekem igenis más nap, ünnepnap március 15-e. Feltűzöm a kokárdát és örülük, hogy másokon is látom.

*

Hogy is van ez az ünneppel? A forradalom márciusával, a nemzeti tudattal? De jó is lenne egyetlen mondattal, kinyilatkoztatásszerűen megfelelni erre a kérdésre! Csakhogy ezt nem lehet. Lehet azonban továbbgondolni, vitatni, értelmezni a véleményeket, érzelmi reagálásokat, amelyekből néhányat összegyűjtöttünk ezeken a hasábokon. Tűnődni azon, miként hat a történelem, a befejezett múlt, a ponttal lezárt mondat a jelenre. Töprengeni azon: valóban olyan régen volt 1848. március 15?

MÜLLER TIBOR

11