Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-03-18 / 6. szám
Belátom: bolond gondolat! Hogyan is lehet feltételezni, hogy az a 140 évvel ezelőtt megvívott győzedelmes csata bármi módon befolyásolhatná a mai pákozdiak életét?! Hiszen negyvennyolc márciusának idusa és az ezt követő forradalom, szabadságharc, fegyverletétel a ma emberei számára - legyenek pákozdiak vagy nem pákozdiak - már csak történelem. De ez a „csak” nem érvényes a diákokra! Ok osztályzatot kapnak történelemből, s ez az érdemjegy bizony befolyásolja továbbtanulásukat, sorsukat. Ami engem illet, én feltétlenül jelest adnék „pákozdi csatából” annak az öt nebulónak, akit a szép, új iskolában faggatok. És csillagos jelest kapna tőlem az a négy fiú, aki tavaly tagja volt a honismereti szakkörnek. Bökönyi Bálint még azt is tudja, hogy a Dráván átkelt Jellacic jól kiképzett és fölszerelt negyvenezres hadserege elől folytonosan hátráló Móga János altábornagy magyar serege miért éppen itt, Pákozd és Sukoró községek között, szánta rá magát az ütközetre.- Sem a honvédsereg, sem a tolnai, somogyi és a környékből összesereglett népfölkelők nem voltak hajlandók tovább hátrálni, ezenfelül az országgyűlés küldöttsége és maga Batthyány Lajos miniszterelnök követelte, hogy Móga szálljon szembe Jellaciccsal. A haditanácsot a szomszéd falu, Sukoró templomában tartották. Sukorón volt a magyarok főhadiszállása, a császáriaké pedig itt, a megszállt Pákozdon... Amit Bálint mond, vagyis inkább ahogyan mondja, abban nincsen semmi iskolás, semmi leckeszerű. Ő és a többi honismereti szakkörös - s talán valamennyi pákozdi iskolás - látta a csatateret; a templomtornyokat, amelyekből a két szemben álló hadsereg megfigyelői egymás táborát lesték; megtapintotta a sukorói református templomban ma is álló úrasztalát, amelyre Móga János a kardját lecsapta, amikor a Perczel testvérek, folytonos hátrálása miatt, árulónak nevezték. Kovács Attila kiegészíti, amit Bökönyi Bálint mondott:- Még megvan a ház, amiben Jellacic három napra beszállásolta magát. Ahogy fölkanyarodunk a Rákóczi utcán, ez balról az első porta. Ez sem történelemkönyvből merített ismeret, hanem helyi szájhagyomány. Nem hitelesített ugyan, de annál kézzelfoghatóbb. Hol van már az a csata! A ház ellenben még itt van, szilárdan áll, lakják is! Azt hiszem, valamit mégiscsak jelent az, hogy Pákozdon napjainkban is él a szájhagyomány, virágzik a nemzedékről nemzedékre szóban hagyományozódóöröklődő emlékezetnek a fája. És ez a virágzás cáfolja azt, amit nem egy pákozdi értelmiségitől hallottam:- Az itteniek olyanok, mint bárki bárhol ebben az országban. Nem érdekli már őket a múlt, községünk történetére sem büszkék. A szájhagyomány természetesen csakis ott virulhat, ahol van lát, ő teljes iskolaigazgatói felelősséggel jelenti ki:- Látja, ezt is a pákozdi győzelemnek köszönhetjük. A csata évfordulóján, szeptember 29-én, a fegyveres erők napján minden évben ünnepséget rendez itt a honvédség. Ilyenkor díszszemlét és koszorúzást tartanak, magas rangú tisztek jönnek és sok más vendég. Az ünnepségből természetesen részt vállal iskolánk is, ezért aztán a néphadsereg alaposan besegített az építkezésbe. Ezek szerint a pákozdi ütközetnek három emlékműve van. Egy régi kőoszlop a község szélén, szemben az autóbusz-megállóval. Egy büszke, magas obeliszk Mészeg-hegyén, Pákozd és Sukoró között, ott ahol a két sereg megütközött, mellette a múzeummal. A harmadik az iskola, amelyben már készülnek a 140. évfordulóra. Összegyűjtik, följegyzik és feldolgozzák a még élő szájhagyományt; a gyerekek tanulják a régi katonadalokat, és osztályok közötti énekversenyt rendeznek, amelyen - így mondta Pete Kriszti - „ezeket a csatás dalokat” adják majd elő; s végül az igazi szenzáció: országos diákvetélkedő lesz az idén, a döntőt pedig valamikor az évforduló tájékán Pákozdon rendezik meg. Aki sohasem élt ilyen kicsiny, alig 2500 lélek lakta településen, mint Pákozd, talán meg sem érti, mi ebben a szenzáció, miért készül az iskolaigazgató, Szilágyi Dénesné vagy a művelődési ház vezetője, Győrffy Péter ilyen örömteli izgalommal erre a félháromnegyed esztendőn át tartó programsorozatra. mibe eresztenie gyökereit, ahol van mibe kapaszkodnia. Az öt gyerek közül négyen - ők legalább egy ágon tősgyökeres pákozdiak - állítják, hogy szüleik, még inkább nagy- és dédszüleik gyakran és szívesen regélnek nekik a régmúlt időkről. Bökönyi Bálint ezeket hallotta 82 esztendős dédanyjától:- Nagyapám mondogatta, hogy a szomszédságukban lakott egy halászmester. Volt annak egy nagy kádja, tele kövi és réti csíkkal. Amikor aztán Jellacicék megszállták a falut, a halászhoz is kerültek horvát katonák. Nézegették ezek nagyon a halakat, az öreg szépen himzett ködmönét is föl-fölpróbálgatták. És közben nem győzték mondogatni: szép és gazdag ország ez, érdemes lesz elfoglalni. Ez is, persze, csak szájhagyomány, de milyen szépen összecseng a történelemmel. Jellacic egyik tisztje ugyanis ezeket írta saját katonáiról: „Ez a hadsereg nem más, mint egy rablóbanda, így azután én is rablóvezérnek tarthatom magamat.” Kovács Zsolt 91 esztendős dédmamája is szíves-örömest mesél a régmúltról, azaz csak mesélne, de Zsolt, aki a praktikumok híve, újabban csak a második világháborúról kérdezgeti, mivel történelemből most éppen ezt tanulják. Ennyivel tulajdonképpen meg is elégedhetnék: ez és nem több a szabadságharc első győztes csatájának az utóélete Pákozdon. De amikor Szilágyi Dénesnének dicsérem a csupa üveg, szép isko12
