Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-03-18 / 6. szám
BUDAPESTI FIATALOK VALLANAK ÜNNEPRŐL, ÜNNEPLÉSRŐL, KÉTELYEIKRŐL M it kezdjen vajon egy diákember azzal a fogalommal, hogy nemzeti önismeret, múltérzékenység, identitás, amikor a bölcsészadjunktus is hasonlathoz folyamodik segítségül? Ő azt mondja: árnyék. Az eredet, a hovatartozás, a história együtt él, mozog egy nemzettel. Mint az ember és árnyéka. Nem könnyű történelmi mitoszok nélkül élni. Még nehezebb tárgyszerűen érteni és értelmezni a múltat. De talán a legnehezebb beszélni róla. Főként tizen-huszonévesen, a történelemtanítás hiányosságai, a nemzettudat sokat elemzett zavarai közepette. Hétköznapi szavakkal, hétköznapi érzelmekről, amelyeket ünnepek keltenek. Mégis: kitől is kérdezzen az ember 1848- ról, a forradalom márciusáról, ha nem fiataloktól, akik éveik számát tekintve ott lehettek volna a Nemzeti Múzeum kertjében, a Pilvax márványasztala mellett, a Länderer és Heckenast nyomdában? Kik azonosulhatnak erőteljesebben a szabadságharc gondolatával, szellemiségével a fiataloknál? Kikben idézhető föl a honvédzászló nagyobb szimbolikus erővel, amikor a kokárdát a hajtókájukra tűzik, mint éppen abban a korosztályban, amely akkor is, száznegyven éve is az első sorban menetelt a magyar függetlenségért? Mindezt végig lehet gondolni, le lehet írni, s talán nyomelemekben az igazság is megtalálható benne. Vagy mégsem? Vajon mire jutott volna a korabeli riporter, ha azzal a céllal veszi nyakába a várost, hogy megkérdezze Vasvári Pált, Irányi Dánielt, Pálffy Albertet, a márciusi ifjak némelyikét, mit tartanak a Rákóczi-szabadságharcról? Hogyan értelmezik évfordulójának ünnepét? Milyen érzés lehetett kurucként harcolni a függetlenségért? Vajon mit válaszoltak volna? Hiszen az időtávolság csaknem ugyanannyi. Vajon kerek mondatokban, okos gondolatokkal, vagy tétova fogalmazással, szavakat és indulatokat keresgélve születtek volna válaszok? Nem lehet tudni. És nem is fontos. Hisz mindez csak játék, a képzelet szüleménye, pusztán arra jó, hogy megenyhítse a netán szigorú ítélkezést - ha volna ilyen - az alább következőkkel szemben. Merthogy március 15-éről, az 1848-as magyar szabadságharcról, az emlékezésről, az ünnepről kérdeztem budapesti Fiatalokat. Ma, száznegyven évvel a történelmi események után. Ma, amikor - a felületes szemlélőnek legalábbis úgy tűnik - a számok, a tárgyak, a szikár racionalitás telepszik rá az életünkre, és többnyire megmosolyogjuk, ha valakinek párás lesz a tekintete az emlékezéstől. * Kirschner János, elsőéves, lengyel-történelem szakos hallgató: Ünnep. Persze. Nincs tanítás. És kokárdát tűzünk ki. De ha az őszinte véleményemre kíváncsi, túlságosan állami ünnep ez. Ki van találva: beszéd a múzeum lépcsőjén, koncert a hegyoldalban, némi izgalom a Petőfi-szobornál. Már másnap nem emlékszem az egészre. Nincs benne semmi ötletszerű, önkéntes, magunktól magunknak kitalált. Sajnálom, mert szerintem nagyobb nemzeti ünnepünk nem is igen van. Csak valahogy elsikkad. Bárkit megkérdez, kapásból felmondja: márciusi ifjak, Nemzeti Dal, Tizenkét Pont, Kossuth, Petőfi, nemzeti függetlenség, vesszenek a Habsburgok. De mindez csak történelem, annak is kötelező tananyag, jelesre kell felelni belőle. Lehetőleg. Engem nem érint meg. Tudom, hogy ezt szégyellni kellene, de ha a társaim őszinték, valami nagyon hasonlót mondanak majd. Holló Mariann, másodéves, bölcsész, magyar-népművelés szakos: Nekem a közös éneklés hiányzik. Nem az, aminek a kezdőhangját egy popegyüttes adja meg, hanem ami a sorok között, valahol középen indul el. És közben fogjuk egymás kezét. És egyforma bennünk a jókedv. Meg valamiféle büszkeség. Nem is 48 miatt, hanem hogy együtt vagyunk, ugyanarra gondolunk, rajtad is, rajtam is ott a nemzetiszín szalag. És az valami fantasztikusan jó dolog, mert most derült ki, hogy közünk van egymáshoz. Lehet, hogy romantikus dolog, de hát szerintem 1848 márciusa is romantikus volt. A romantika nem egyenlő az érzelgősséggel. Bár én azt sem restellem, ha a segesvári csatára vagy a világosi fegyverletételre gondolok. Magyarok vagyunk, nem!? Minden nemzetnek vannak olyan történelmi sorsfordulói, amelyektől, arra emlékezve, száz évvel később is elszorul az ember szíve. Mindenesetre, én el szoktam menni a hivatalos ünnepségekre is. És nem tagadom, amikor a Szózat dallama felcsendül, beleborzongok. Szóval csak többet kéne énekelnünk. Közösen, egymás kezét fogva. Pék Imre jogász, elsőéves: Hiányzik a dolog rituáléja. Nincs kitalálva, hogy miként kellene egy történelmi eseményt, állami ünnepet megtartani. Pedig ez nagyon fontos. Nézze meg, a templomok tele vannak, és azt ne higgye, hogy csupa vallásos emberrel. Hanem mert szép a mise. Ahogy bejön a pap, a ministránsok körbeveszik... Ezt kéne megtanulni. Mármint, hogy hogyan lehet megfelelő formát adni a tartalomnak. Hiszen mindenki szívesen ünnepel. Mert akkor nem a megszokott hétköznapok csordogálnak végtelenül lassan és unalmasan. Persze ezzel manipulálni lehet. De hát a tömeget, a sok embert mindig is rászedték. Valamire. Az a kérdés: mire? Jóra vagy rosszra... Fazekas János, elsőéves, magyar-történelem szakos: Büszke vagyok március tizenötödikére. Büszke vagyok már a magyar reformkorra is. Kölcseyre, Széchenyire, Kossuthra, Petőfire. Büszke vagyok a honvédseregre, a kivégzett tábornokokra, mindenre, ami ezt eszembe juttatja. Magyar vagyok. Az anyanyelven kívül mi különböztetne meg más európai népektől, ha nem a történelem, az ünnepeink. Ez egy szép forradalom. Fellángolás, amelynek a tüze egyszerre lobbant a magyar fiatalok szívében. Annak ellenére, hogy semmi remény nem volt. Hiszen mindenütt leverték a lázadást. Erős hadseregek, központi hatalmak építgették a birodalmakat. Nem, nem győzhetett a szabadságharc. De elbukása, vérbefojtása, veresége ellenére is győzelem volt! Biztos vagyok benne, hogy ma 48 nélkül nem lenne ugyanaz az életünk, nem lenne olyan a magyarság, amilyen. Én minden március 15-én valami furcsa izgatottsággal ébredek. Mindig várok valamit ettől a naptól. Valami szokatlant, kalandot. Olyan érzésem van, mint karácsonykor. Róbert Csaba, másodéves, magyar-filozófia szakos: Szerintem kinek-kinek szíve joga rangsorolni, hogy melyik a legnagyobb nemzeti ünnep. Mindenesetre, kokárdát feltűzök. Részint mert mások is ezt teszik, és mert nagyon szép hagyománynak tartom. De attól, hogy valaki nemzetiszínű szalagot hord, még nem feltétlenül jó hazafi. Nem hiszem, hogy az ember a ruháján hordhatja a magyarságát. Már oly sok mindent tűztek ki, vettek föl, hordtak szimbólumként, aminek később erősen kétessé vált az őszinte tartalma, hogy én ezeknek a formai dolgoknak nem tulajdonítok nagy jelentőséget. Ünnepelni természetesen én is szeretek. Ünnepelni jó. Csak szerintem túlságosan kevés emberi dolgot, és túl sok adatot tudunk a magyar szabadságharcról ahhoz, hogy kinek-kinek személyes ügye legyen ez a nap. Simái Béla, joghallgató, harmadéves: Azért olyan fontos március 15-e, a magyar polgári forradalom és szabadságharc, mert ha jól belegondolok ez volt az első olyan nemzeti tett, aminek európai kihatása is volt. Csináltunk valamit. Mi, magyarok! Ez a kis nép, amely kiszolgáltatottan élte történelmének jelentős részét. Sokszor gondoltam arra, milyen jó lett volna azokban a lázas napokban szervezni a forradalmat, járni az utcákat, lelkesíteni az embereket, valami felemelő célért harcolni. Van bennem valamilyen irigység a márciusi ifjak iránt. Nem volt unalmas az életük és lehet, hogy akkor nem tudták, hogy éppen történelmet csinálnak, de azt biztosan érezték, hogy nem babra megy a játék. Hogy részesei valaminek, amiről még sokat fognak beszélni. Más kérdés, hogy ennek ára volt. Sokan meghaltak, sokan rabságba kerültek, még többen kényszerültek elhagyni a hazájukat. Azt is tudom, hogy csak innen nézve könnyű mondani: megérte... Tordai Péter, elsőéves, történelem szakos: Én általában nem vagyok ünnepelgetős. Nem szeretem még a születésnapomat sem. Ezt az egész dolgot, hogy valamire egy kijelölt napon kell, ha törik, ha szakad emlékezni - hülyeségnek tartom. Annyi „nap" van. Nőnap, amikor a nőket ünnepeljük. Égyszer. A háromszázhatvannégy ellenében. Gyereknap, amikor szeretjük a gyerekeket, akik máskor csak idegesítenek. Van napja az épí-10
