Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-02-19 / 4. szám
hető Morávia (a későbbi Morva őrgrófság), amely már sokkal korábban, a 830-as években kereszténnyé lett. Kezdetben a kettőnek semmi köze sem volt egymáshoz, ezt a régészeti leletek csodálatosan igazolják is. Szlovák kollégáim közül sokan nem szívesen fogadják ezeket a gondolatokat, de tudományos módszerekkel még nem tudták a tényeket megcáfolni. Morávia kérdésének fölvetése után öt évig nem jelenhetett meg írásom. Rovásrejtélyek Munkásságom sok izgalmas része közül talán a rovásírást említeném. mint a történeti segédtudományok részét. A rovásírás vizsgálatához még egyetemi hallgató koromban jutottam. Az írás mindig izgalmas volt a számomra. Paleográfiai tanulmányaim idején egyik kollégám egy fényképpel lepett meg: templom portáléj a látszott rajta, néhány bevésett jellel. Rögtön felismertem, hogy ez a magyar rovásírás kultúrájához tartozó jelcsoport, és sikerült az olvasatot megoldani. Ez volt a felsőszemerédi rovásemlék, amelyet 1968-ban azonosítottam a magyar rovásírás jeleivel. A jelenleg magyar rovásírásként ismert írásjelek eredetileg nem a magyar, hanem talán az avar nyelv hangjainak rögzítésére szolgáltak. Néhány évszázados szünet után a 15. század második felében újul fel a használata magyar szövegek rögzítésére, de ez rövid életű volt. A történész küldetése A későbbiekben szeretném folytatni munkámat a korai magyar kereskedelem és vásárok kutatásában. De említhetném a Wesselényi-összeesküvés egy kortársi földolgozásának kritikai kiadását és kommentárját is. Ennek az az érdekessége, hogy eddig ismeretlen volt az udvar, illetve egy jól tájékozott kortárs véleménye a kérdésről. Ebben az iratban pontosan ezt a véleményt találjuk meg. Névtelen szerzőjében véleményem szerint Róttál János grófot találjuk, aki Lipót császár magyarországi ügyeinek bizalmas intézője és felügyelője volt. Terveim között szerepel még két hosszabb tanulmányút is: az USA-ba és Nyugat-Németországba vezetnének, mindkét helyen a középkori tanulmányokat szeretném folytatni. Véleményem szerint egy magyarországi kutatónak, kollégának igazi szerepe, hogy jól végezze a munkáját, szolgálja a nemzet megmaradását, az együvé tartozást. Az anyaország szomszédságában élő kutatónak ennél sokrétűbb a feladata, mert szerepet kell vállalnia annak a magyar közösségnek az életében is, amelyben él. Az ember küldetése itt lép túl a szűk kutatói szerepen és feladaton. (Zika) FOTÓ: GABOR VIKTOR Az 1920-as és 1930-as évek történettudománya és irodalma — s nyomukban persze a korabeli közvélemény — megkülönböztetett érdeklődést tanúsított az Anjou-kor háromnegyed százada iránt. Az egyharmadára zsugorított Magyarország toliforgatói és olvasói érthetőiképp szívesen emlékeztek „nemzeti nagylétünk” letűnt korszakaira, amelyek az idő haladtával egyre fényesebbnek és vonzóbbnak tűntek. Ezek közül is különösen a hovatovább árnymentesnek tetsző 14. század vonzotta a figyelmet, amikor a magyar királyság valóban mérvadó tényezőnek számított az európai politikában, s amikor — miként azt erősen túlozva mondogatni szokták — „négy tenger mosta” az ország határait. Aztán az Anjou-kor is kiment a divatból olyannyira, hogy az elmúlt négy évtizedben mindössze néhány érdemlegesebb mű készült el és jelent meg róla. Miközben történettudományunk megemlékezett a „magyar romlás” két századának, a 16-iknak és a 17-iknek fordulóiról — szinte szó nélkül elsiklott Nagy Lajos király (1342—1382) halálának 600. évfordulója felett 1982-ben. Sem protokolláris megnyilatkozásokra, sem tudományos ülésekre nem került sor, s jórészt elmaradtak az ilyenkor szokásos emlékező-méltató tanulmányok is. Még akkor is szomorú, ha történetírásunk újabban úgy vélekedik, hogy a két Anjou-uralkodó közül Lajos helyett inkább atyjának, Károly Róbertnek (1308—1342) járna a „Nagy” jelző. Hiszen ő volt az, aki a végleges széttagolódás felé haladó Magyarországot kiragadta az anarchia mocsarából, s'abbol ismét szilárdan kézben tartott, könnyen kormányozható, gazdaságilag és társadalmilag egyaránt előrelépni képes egységet formált. Fia, Lajos közel sem dicsekedhet ilyen távlatos eredményeikkel; inkább elpazarolta atyja alkotásait, semmint hozzátett azokhoz. Ugyanakkor Lajos — ez az ízig-vérig lovagkirály — meszsze jobban megfelelt a kor uralkodókkal szembeni várakozásainak, mint az építésben gyönyörködő, a hadszíntéren meglehetősen sikertelennek bizonyult atyja. A Nagy Lajos-évforduló azonban végül mégsem maradt méltó megemlékezés nélkül. A pittsburghi Várdy Béla és Grosschmid Géza (Duquesne University), valamint a youngstowni Domonkos László (State University) vezényletével ezúttal az Egyesült Államokban „állomásozó” cohorsaink vállalták fel a közös ügy szeretete okán a magyar történettudomány képviseletét. Mert nemcsak a magyar irodalom, hanem a történettudomány is az Illyés-féle „ötágú sípon” — némelykor, mint jelen esetben is, angol, francia, német és olasz nyelven — igyekszik „belémuzsikálni” a nemzetközi közvéleménybe valamicske ismeretet a magyarságról és Magyarországról. Talán még szerencsés is, hogy így történt. Igaz, a hazai Anjoukutatókat két kézen könnyűszerrel össze lehetne számlálni. De arról 1. A „lovagkirály” barokk szobra a mariazelli templom bejárata előtt 2. A könyv címlapja Nagy Lajos pecsétjével már egyáltalán nem vagyunk meggyőződve, hogy a különböző amerikai egyetemeken Puerto Ricótól Hawaiig dolgozó magyar szakembergárdát és a hozzájuk szerencsésen összeválogatott amerikai, horvát, francia és lengyel szakembereket itthonról is össze lehetett volna hozni. Bár a kötetben megszólalók színvonala szükségképp eléggé egyenetlen, ám szélesebb perspektívából tekintenek a vizsgált témára. Ezt a távlatosságot a hazai gyűjteményes emlékkötetekben bizony csak nagy ritkán sikerül elérni. A nagyobb távlatnak persze ára is van: a tanulmányoktól az eddigi idő- vagy értékrendet felbolygató eredményt és izgalmas új források feltárását hiába várnánk. Egy, a történettudomány — immár áttekinthetetlenné növekedett — „világpiacára” szánt kötet ilyenre általában nem is törekedhet. Célját már akkor is elérte, ha a téma iránt érdeklődő idegen olvasónak plasztikus képet tud adni Nagy Lajosról, koráról, kapcsolatairól, hatásáról és emlékezetéről. Ha a távolban élő magyar kollégáink jobban lépést tartanak a hazai szakirodalommal, az eredmény még meggyőzőbb lehetett volna. A feldolgozott szakirodalomból nagyon hiányolható — főként a ÍNagy Lajos és a parasztság viszonyát tárgyaló tanulmányból — a Székely György szerkesztette Tanulmányok a parasztság történetéből Magyarországon a 14. században című gyűjteményes kötet (Bp„ 1953.). Meglehetősen érthetetlen az is, hogy a szerzők a török kérdést tárgyalva, miért nem támaszkodnak jobban Kumorovitz L. Bernét idevágó aprólékos elemzéseire (I. Lajos királyunk 1375. évi havasalföldi hadjárata és „török” háborúja. Századok 1983.) Hogy csak a Várdy Béla által készített, bőséges bibliográfiában szereplő munkákra hivatkozzunk, általában is nagyon hiányoznak az Engel Pál úttörő megállapításaira való hivatkozások. Mint ahogy csak sajnálni tudjuk, hogy ő maga, az Anjoudkor legnagyobb formátumú kutatója nem szerepel a tanulmányírók között. Végezetül külön fel kell hívnunk a figyelmet arra a sorozatra — Columbia University East European Monographs —, amelyben e kötet is napvilágot látott. Már csak azért is, mert e sorozat korábban megjelent száznyolcvanöt darabjának egyhatoda magyar témákkal foglalkozik. [Louis the Great (King of Hungary and Poland). Edited by S. B. Vardy, Géza Grosschmid, Leslie S. Domonkos. Columbia University Press, New York 1986. 534. 1.] SZAKÄLY FERENC 13
