Magyar Hírek, 1988 (41. évfolyam, 1-22. szám)
1988-01-08 / 1. szám
hazája, és mióta beszélhetünk magyar népről? Mai ismereteink szerint az uráli, finnugor népek ősei az időszámításunk előtti IV. évezredben az Urál-hegység középső és alsó szakasza környékén, feltehetően zömmel annak keleti oldalán éltek. Magyar őshaza alatt azt a területet értjük, ahol a magyar nép kialakult, elvált rokon népeitől. Ez a terület a Dél-Uráltól keletre eső területen, a sztyeppvidék északi peremén lehetett. A finnugor őshaza felbomlása utáni időben az Hft-ugorok és a magyarok elődeit magába foglaló ugor közösség tehát az Urál keleti oldalán, az Ob— Irtis—Tobol folyók vidékére települt. Az előmagyarság minden bizonnyal e terület déli vidékein, tehát zömmel az eurázsiai pusztaság, a sztyepp északi régiójában élhetett. Az időszámításunk ^őtti 1000 és 500 között az eurázsA sztyeppén egy újfajta gazdáiké, ási mód terjedt el, a vándorló leültető állattartás, vagyis a n*'- (izmus. A magyarság ősei is _i tek erre, a korábbinál hatékonyabb gazdálkodási módra, az ugor közösség többi tagja pedig zömmel nem. Az új, mozgékonyabb életmód valószínűleg helyváltoztatással is együttjárt, s e kettős folyamat eredménye lehetett, hogy a magyarság elvált ugor rokonaitól és önálló néppé lett. Ettől az időtől, tehát mintegy 2500 éve beszélhetünk magyar népről. — Számos eltérő felfogás szól arról, hogy őseink mikor és kitől tanulták meg a földművelést. Mi az igazság? — A termelő gazdálkodás, vagyis a földművelés és állattenyésztés ismeretét a déli, főként ősiráni nyelvet beszélő népek közvetítették a finnugorság felé az időszámításunk előtti II. évezred első felében. Ez idő tájt ismerték meg a lovat is, amely később oly fontos szerepet játszott őseink életében. Erre nyelvészeti és régészeti bizonyítékaink is vannak. A ló, nyereg, fék vagy kantár, ostor szavak, a „másodfű ló”, mai nyelvünkön kétéves csikó és „harmadfű ló”, hároméves csikó kifejezések megvannak az obi-ugor nyelvekben is, tehát minden bizonnyal ismertek voltak az ugor együttélés idején. A régészeti leletek pedig egyértelműen bizonyítják e feltevést, hiszen a települési területen a sírokban lócsontokat leltek és istállót tártak fel. A lovasélet tehát régebbi a magyar népnél. — Az ősmagyarság bizonyíthatóan harcias nép volt? — A „harcias jelleg” minden nomád népre jellemző. A nomádok legfőbb vagyona ugyanis az állatállomány. Ha ezt elrabolják tőlük, a nép földönfutóvá válik, s az éhhalál sújtja őket, hiszen a nomádok — bár mindig műveltek földet a téli szállások környékén — földművelése nem jelentős. Ezért minden fegyverre fogható pásztorember egyben katona is volt. Mivel állatállományuk zömét lovak alkották, szinte hozzánőttek a lóhoz, s a lovas harcmodort mesterien alkalmazták. Nemcsak a férfiak, hanem a fiatal nők is, akik remekül bántak az íjjal és a szablyával. A magyarság semmiben sem különbözött ezektől a nomád népektől. A fegyveres erő gyakran indult zsákmány szerző hadjáratra, és gyakran szegődtek valamely harcoló szomszéd nép szövetségébe a zsákmány reményében. Ez volt a mozgatója a későbbi úgynevezett kalandozó hadjáratoknak is. — Tudjuk, hogy támadások a magyarságot is érték. Ezért merül fel a kérdés, hogy a honfoglalás tervezett hadjárat, vagy az ellenség előli menekülés volt-e? — Mai ismereteink szerint mind a kettő. A 893-as úz—besenyő háború után a besenyők átkeltek a Volgán, és megjelentek a magyarok hátában, akik ekkor Etelközben, a mai Dél-Ukrajnában éltek. A háborút vesztett, zsákmányra éhes, erős hadsereggel rendelkező besenyők felbolydították a térség nyugalmát. Valószínűleg ekkor döntöttek úgy a magyar fejedelmek és törzsfők, hogy nyugodalmasabb hazát keresnek. Az, hogy a Kárpát-medencére esett a választásuk, korántsem véletlen, hiszen írott kútfők igazolják, hogy 862 óta átjártak e területen, amelyen akkor a frank, bolgár és morva hatalom osztozott, az Alföld nagy része pedig határzóna, „senki földje” volt. 895 tavaszán Árpád a fősereggel a Vereckei-hágón át leereszkedett az Alföldre. Ekkor — bizonyára a dél-erdélyi sóbányáikat és aranylelőhelyeiket féltő bolgárok kezdeményezésére — bolgár—'besenyő szövetség jött létre, rátámadtak a hátramaradott magyarokra, sokat megöltek, állataik nagy részét elrabolták. A nép zöme mégis be tudott menekülni az új hazába, de nem az északi kerülővel, hanem a délebbi szorosokon és hágókon át Erdélybe. A Fesztykörkép sugallta diadalmas bevonulás tehát csak a valóság egyik oldala lehetett. — Fejedelmeket említett az imént. Miért alakult ki a kettős fejedelemség? — Ez nálunk kazár mintára alakult ki. Volt egy főkirály a kende, vagy kündü, s egy alkirály, az ügyek tényleges intézője, a hadak vezére, akit gyulának neveztek. Egyes feltevések szerint a honfoglalás idején Árpád viselte a gyula tisztséget, és Kurszán volt a kende. Mások ellenkező álláspontra jutottak. A magyarság hosszú ideig élt a Don-vidéki Levédiában kazár szövetségben, vagy fennhatóság alatt. Ezért érthető, hogy a kazár társadalom intézményei meghonosodtak elődeinknél. Ennek fontossága abban áll, hogy a levédiai magyar társadalom élén, a törzsfők felett megjelent a magyar fejedelmi hatalom, a magyar államiság első intézménye. — Korábban sok szó esett a „kettős honfoglalás”-ról. Mi erről a véleménye? — A kiváló régész, László Gyula által kidolgozott elmélet szerint a magyarság egy része már a késői avar korban betelepedett az országba. Eddig azonban sem régészeti, sem nyelvi adataink nem szólnak amellett, hogy a késői avarság magyar nyelvű lett volna. A magyarság rokon népeitől való elválása után — de előtte is —, számos más néppel került kapcsolatba. Főként a honfoglalást megelőző másfél évezredben, amikor az eurázsiai sztyeppvidék, zömmel iráni, majd török nyelvű népeinek szomszédságában élt. Számos népcsoport csatlakozott ekkor hozzájuk, például a 9. század első felében a kabarok, s a magyarságból is több népelem szakadt ki, így a Magna Hungáriában maradottak — őket Juliánus barát kutatta fel 1236-ban a Volga és a Káma öszszefolyásának vidékén —, vagy a Kaukázus déli lejtőire költözött szavárd-magyarok. Ez alatt az idő alatt nem csupán a magyarság gazdálkodása, életmódja, hanem műveltsége is a sztyeppe színeit öltötte magára. Ilyen értelemben tehát rokonaink a korszak sztyeppéi népei, hatásukat a magyar nyelv iráni, és főként bolgár-török kölcsönszavai is jelzik. Népileg is keveredtek őseink ezekkel a szomszédokkal, a jövevényeket azonban magukba olvasztották. Az ujgur rokonság új keletű ötletéről nehéz nyilatkoznom, mert erről egyetlen tudományos dolgozatot sem tett eddig közzé alkotója, jobbára csak újságnyilatkozatait ismerem. Felsorakoztatott érvei azonban egyáltalán nem meggyőzőek számomra. Ügy vélem, nemhogy nyelvi vagy vérségi rokonságban nem lehettünk az ujgurokkal, de még az imént említett sztyeppéi kultúrközösségben is nagyon távol estünk egymástól. — Szólna még befejezésül a legújabb kutatási eredményekről? — Azt hiszem, fontos újabb eredmény, hogy őstörténet-kutatásunkban a nyelvészet mellett egyre nagyobb szerepet játszanak a fiatalabb társtudományok, mint a régészet, az embertan, a néprajz és egy sor más szakterület. Eredményt elérni ezen a téren ma már csak komplex módszerrel, a tudományágak eredményeinek szembesítése útján lehet, örvendetes, hogy a magyar régészek egyre gyakrabban jutnak el szovjet múzeumokba, közös feltárásokban és kutatómunkában vesznek részt szovjet kollégáikkal. így az őseink egykori szállásain előkerült régészeti leleteket nem másodkézből, közvetett úton ismerhetik meg. A hazánkban előkerült honfoglalás kori régészeti leletanyag leírását újra kiadjuk — újabb leletekkel kiegészítve —, hogy jobban hozzáférhető legyen a hazai és nemzetközi kutatás számára. Jelentős új temetőket tártak fel régészeink az utóbbi években, s beigazolódott, hogy honfoglalóink nem csupán pásztorokból és büszke lovasokból álltak, hanem igen jelentős földművelő népesség is érkezett a Kárpáümedencébe. Fontos új eredmény Erdély honfoglalás kori leleteinek összegezése, a most megjelent háromkötetes Erdély történetében. Ennek fényében aligha kétséges, hogy Erdélyt a magyarok a honfoglalás első esztendejében megszállták, nem pedig később, mint ahogy a korábbi kutatás vélte. Az eredmények azonban nem feledtetik el a tennivalókat. Szükség van további, tervszerű temető- és településfeltárásokra, aprólékos elemzésekre, a modern természettudományos módszerek alkalmazására, s persze arra is, hogy eredményeinket megismerje és elismerje a hazai mellett a külföldi tudományos világ és közvélemény is. 1!
