Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
SZABÓ GYULA (Románia) Babilon Mihály lámpása Jó sötét volt még, mikor felkelt. Egész életében jókor kelt, mert minden napjának megvolt az intéznivalója, s szerette minden napját úgy hagyni maga mögött, hogy rendben legyen a dolga. A halállal is úgy volt, szentül hitte, hogy csak este halhat meg. Nyáron, amikor hosszú a nap, a nagy mezei munkák idején, amikor korán virrad s későn sötétedik, hogy minél többet lehessen végezni, még ilyen hosszú nyári napokon is gyakran várta esténként nyitott kapu s lehúzott lánggal kiakasztott lámpás. El sem tudta képzelni, milyen lehetett az emberiség élete, amikor még nem volt kijáró lámpás, amit hajnalban is meggyújtson, mig odavirrad, s este is, ha már sötét lett. Hajnali s esti árnyékát, ahogy a lámpással jött-ment az udvaron, az életben, már jobban ismerte mindennél, s néha úgy érezte, egész élete az volt, ami egy napja külön: reggel hátraindult az árnyék az udvaron, s este előjött. M ost is az volt az első, ahogy felkelt, meggyújtotta a lámpást. Kicsit kotyogott a kormos üveg a drótabroncsban, lehet már régebb kotyog, nem vette eddig észre. Összébb nyomkodta a drótot, hogy ne kotyogjon az üveg, s halkan motyogta: „Ma sok lesz az intéznivalóm.” Ritkán fordult elő, hogy az állatok már felállva a hídláson, az üres jászlat kotorászva, láncaikat csörgetve várják. Inkább úgy volt mindig, hogy amikor belépett a lámpással, rányitva a friss levegőt a meleg, áporodott istállószagra, csak akkor rugaszkodtak fel dobogva, meg-megcsúszva patájukkal az elhált, friss ganéban, s aztán csak nézték hátrafordított fejjel minden mozdulatát, s ha szájuk közelébe lépett, megmegnyalták a karját, az oldalát, nyálbő kérődzés meleg nyirkát hagyva a kendervásznon. Ellátta a teheneket, rendbe tette, kitakarította az istállót, megpucolta a tehenek farát, megmosta a tőgyüket, megfejte. „Fél életünk avval telik el, hogy a beletekben járunk, rendezünk, gondozunk. De nincs is jobb a tejeteknél.” Kicsit félrefújta a habot, jót húzott a meleg tejből. „Semminek nincs ilyen jó meleg életíze. Nyomban vérré válik, így, azon melegében, ahogy kijött az életmeleg testetekből. Meleg fehér vér valósággal.” 72 A favágóig vitte csak a tejet. Csípős volt a márciusi hajnal, messzire illatozott a sajtárból a meleg tej párája, szinte a levegő is megenyhült. Védett helyre tette a sajtárt, nehogy az elugró favég feldöntse, a lámpást egy ágra akasztotta. Vágni kezdte a fát, a sütni valót, szinte centivel meg lehetett volna mérni, olyan egyformán - magától tudta már a keze a kemence méretét. Mire odavirradt, hogy el lehetett fújni a lámpást, már jókora halomba gyűlt a felvágott fa, két sütésre is elegendő volt. E kkorra felkelt Árva Borbála is. Kijött, szidós hangulatban volt:- Minek kell olyan nyughatatlannak lenni, Mihály? Ráért volna, csak egy hét múlva sütök.- Nem bánt ez senkit, ha fel van vágva. Ezt legalább nem kell felvágni, ami már fel van. Nekiállította a fejszét a farakásnak, az élét befelé fordította, nehogy valaki arra jártában belebotoljék. Tavaly nyáron itt nyaralt náluk a két unoka, véletlenül nem így tette a fejszét, az egyik megvérezte a lábát. Azóta kivált ügyel, hogy jól tegye. Mikor vitték el az unokákat, kiálltak a kapuba, úgy nézték, míg elhaladtak. Még a kanyarból is integettek vissza az unokák. „Hiszed-e, Borbála, nem jó szívvel mennek el az unokáink. Megszerették itt velünk.” Borbála úgy látta, hogy a távozás megkönnyebbült örömével integettek, unták itt velük. De nem mondott semmit. Reggeli után a szekeret, ekét, taligát szerelte össze, befogta a teheneket.- Ha meg találnék késni, ne nyugtalankodj. El akarom ma végezni, s még valami fuszulykakarót is vágnék, legyen meg az is. Avval sincs több baj, ha megvan.- Egy kicsit már alább kéne hagyja, Mihály. Hagyja azt a fuszulykakarót, hol kell az még? Elég a szántás, az sem egy napra való. Kezd már eltelni az idő magától is.- Eljő majd az is, hogy alább kell hagyjam. Ha nem akarom is. Addig még eltaszigáljuk. Ment a tehenek előtt ki a kapun. Tudta, hogy vissza kéne nézzen, de nem nézett volna vissza, ha Árva Borbála utána nem szól: - Ki van csúszva az inge hátul, Mihály, dugja vissza. V isszanézett Árva Borbálára, intette, hogy jól van, visszadugja. Szeretett úgy járni, kivált erős fiatalember korában, hogy az összehajtott ing csücske kicsüngjön hátul a harisnya derekából, mint egy zsebkendő. Az apjától látta így, s még akitől látta, mind olyan volt, akik meg tudták fogni a dolog egyik végét, s minden napjukat rendben hagyták maguk mögött. Árva Borbála néha korholta, ő néha visszadugta, máskor nem. Most visszanézett, intette, hogy jól van, s mentében a tehenek előtt visszadugta. Nem nagyon szeretett szekerezni, legtöbbször a tehenek előtt ment. Néha le-lemaradoztak tőle a tehenek, máskor megböködték az orrukkal, hogy jobban is léphet.- No, szántani-e Mihály? Jókor keltél.- Hát az ember meg-megtoldja, ha rövid.- A miénk lassacskán egészen megrövidül.- Hát addig még eltaszigáljuk. Valamikor, erős fiatalember korában, csinált volt egy hosszú, kecskelábú asztalt. Majdnem mindig oda volt az asztal, az egész alszeg használta, hoztákvitték lakodalomba, keresztelőbe, halotti torba; szükség esetén, szorulva, harminc személyt is le lehetett ültetni melléje. Utoljára - vagy két hete - a komaasszony halotti torából hozta vissza a komája. „Hova tesszük koma? Vissza a csűr polcára?” „Messze ne tegyük, Mózes koma. Most már, úgy lehet, nem kell más vigye, nekem is szükségem lesz rá. Eleget használta más, mióta megcsináltam.” Ment, le-lemaradoztak a tehenek, türelmetlenül szólt rájuk, ha észrevette, hogy nem szuszognak a hátába:- Hi, hamarább, nem a vágóhídra megyünk! „Jámbor egy kicsit sajnálja a lábát, igen kerülgeti a köveket. Be kéne nézzünk a kovácshoz, nehogy lesántuljon. Telik az idő véle, de muszáj megcsinálni ezt is.” Nyugtalanabb lett, hogy vesztegetni kell erre az időt, ami így közbejött, de betért a kovácshoz.- Meg kéne nézd a Jámbor jobb hátulsó lábát hamarjában ... egy kicsi szorgos szántásom volna, s mintha sajnálná egy kicsit a lábát. Hamar ment, csak egy szeget kellett kicserélni, beletaposódott, érte a hegye az elevent. Elégedetten nézdegélt vissza a tehénre, ahogy mentek ki a tag felé.- No, jól van ... látom, nem sért a topánka. Végignézett a tagon, mielőtt az ekét beleakasztotta a földbe. A tehenek farkát nézte, de felfelé mondta:- No, Isten, segíts még a mai napon, hogy haladjunk! Olyan volt ez a kérés, mint az öregember szava, aki felvenné egyedül is a búzászsákot a hátára, de ha ott áll egy fiatal, akkor már joggal elvárhat annyi segítséget: légy olyan jó, emelintsd meg a végét. Elégedettség volt a szemében, hogy ilyen jó idejében indulhatnak: épp bukkant fel a nap, egyszerre hasított az eke a fénybe és a földbe. És olyan is volt az egész szántás, mint az első hasítás: gyűlt a föld fekete hulláma, s szinte tükrösen csillogott rajta a napfény. O lykor megrángatta az eke a karját: kőben csikordult, szikrát vetett, füstpamacsot pukkantott az ekevas. Sohasem értette, hogy van ez: annyi esztendeje szántja ezt a földet, s mióta szántja, mindig összeszedte s hazahordta a kiszántott követ, az egész udvar ilyen szántásból hazahordott terméskővel van kirakva, s mégis mindig van kő, egyik szántástól a másikig, ugyanazokon az ekenyomokon, ugyanabból a ki tudja hányszor forgatott földből mindig kikerül egy-két teknőnyi kő. „Úgy kell legyen, hogy a kő is terem, mint a hernyó - próbálta megfejteni. - Hernyó is van minden szántáskor, felszedegetik a varjak, mint mi a követ. Az hát, így kell legyen, azért is mondjuk terméskőnek. Éppen követ ne teremne a föld, amiben minden áldott esztendőben benne a vetés s az aratás, a születés s a halál?” Örült, hogy rájött erre, bár közben restellte magát, hogy ma annyit motyog. „Nem kellene annyit mondjak” - korholta magát, de azért jó érzés volt tudni, hogy a kő terem is, nemcsak porlad. Észébe jutott a sógora, akit ő temetett el a háborúban, nem messze innen, a hegyek között. Hadi fakeresztet faragott neki, tintaceruzával a nevét is ráírta. Tavalyelőtt arra volt
