Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
útja-dolga, megnézte, megvan-e még a sír. Megvolt, meg is volt kapálva, de a régi kereszt helyett új kereszt virított - ki tudja, ki faraghatta -, nem volt név rajta, név helyett ez volt most már odaírva, hogy „Ismeretlen Hős Katona”, és lábnál volt a kereszt, nem fejnél, de megvolt minden. „S még meg is volt kapálva. Az már mindegy, hogy fejnél van-e a kereszt vagy a lábnál, de megvolt minden, s meg is volt kapálva, ahogy kell.” Akkor érzett utoljára olyan megnyugvást, mint most, ahogy rájött a terméskőre. „Tud az ember bánni a földdel, akármilyen kicsi legény, amikor odakerül.” Máskor csákányt is hozott magával, hogy amit az eke nem vet ki, csak megkarcol, azt is kipiszkálja. Ma nem hozott csákányt. Ott "volt már a kezében, maikor szerelte össze a szekeret a szántáshoz, már tette volna fel, de aztán mégsem volt kedve, hogy ma csákányt vegyen a kezébe, a kisfejszét vette helyette, hogy inkább fuszulykakarót vág. Azért nem is akart visszanézni a kapuból, mert tudta, hogy Árva Borbála észrevette, amikor visszaállította a csákányt. Észre kellett vegye, különben nem mondta volna, hogy egy kicsit alább kellene hagyni. Még jó, hogy mosolygott-forma Árva Borbála, mikor azt mondta: „Hol kell az még?” Alig volt egy-két szusszanása egész délelőtt, csak míg elfüstölt egy-egy szivart. Örült, hogy Árva Borbála egy kicsit mosolygottforma. Közel volt az erdő, az este még messze volt, a nyár még messzebb, de már a fuszulykakarót nézegette az erdő fáiban. „Itt majd gyalogfuszulyka lesz a törökbúza között, de otthon, a kertben felfolyós lesz, kell a karó.” Rossz érzése lett, hogy a gyalogfuszulykáról mért gondolt arra: „A gyalogsági ásó is megtette, hol volt ott csákány.” Ujjhegyével elkente az izzadságcseppet, ami hirtelen kibugygyant a homlokán. Elmorzsolta a szivar parazsát is nedves ujjbeggyel, anélkül hogy égette volna. Feleslegesnek látszott az elővigyázatosság: a friss szántás nem volt gyúlékony. Az erdő sem látszott olyan közeinek, karónak való ágaival, hogy félteni kelljen.- No, eleget kérődztetek. - A napra pillantott, felállt. Csak most érezte, ahogy felállt: a horgasinában is van egy kis hűvös nyirkosság. - A végén többet kérődztök, mint amennyit ettetek. „Nem kellene annyit mondjak.” Haragfélét érzett ismét, hogy ilyen motyogós lett, de örült is megint, hogy lyen jót tudott mondani, szinte mintha jókedvében tréfálkozott volna. Még el is tudott mosolyodni egy kicsit, mint Árva Borbála. T öbbet nem is álltak meg délig. A delelés is csak annyiból állt, míg falt ő is, s a tehenek is ették a szénát. Nem engedélyezett kérődző lehtveredést. Ő hamarább végzett, füstölgetett, várta, hogy a tehenek horpaszán is látszódjék, hogy ettek, legyen egy kis hasuk. Míg várta, rájuk bólogatott:- Biza, így van ez, Bimbó s Jámbor ... Égyszer-egyszer megsojtottalak az ostorral, de sok panaszotok azért nem lehet. Kicsit elérzékenyült, s hagyta, hogy még faljanak. Vette a teknőt, hogy összeszedegeti addig a követ, ami a délelőtti szántásból kikerült. Meg voltak már száradva a kövek, a nap hamar leszárította a nyirkot róluk. A tenyere is érdes volt a rászáradt földtől, jobban esett volna, ha nyirok-hűvösek lettek volna a kövek. „Most már az udvarra nem kell több kő, de valahova majd csak felkerül.” A szekérhez vitte a teknő követ, nagy dörömböléssel beleürítette. Önkéntelen rándulással fogta vissza a koporsóhangot - a tehenek is ijedt hőköléssel kapták fel a fejüket -, de már felesleges volt: ami kő még kigurult, a többire esett halkabb koccanással, nem a fenékdeszkára. Most már, hogy úgyis elkapták a fejüket, nem várta meg, hogy minden szálat összetakarítsanak - egyébként is mindig többet vitt annál, amennyit megehettek -, összecsombolyította a szekér sarkába, rá a kőre; egy kis halom lett, amit már be is nőtt a fű. A tehenek még nyúlánkoztak volna utána, mintha valóban frissen sarjadt fű volna, nem széna, de meglapogatta az orrukat:- Ezt immán eltesszük holnapra ... hátha holnap is esztek. Ki akarta próbálni, mint a gyógyburjánt, ami egyszer már használt:- Már így is többet kérődztök, mint amennyit esztek. Nem tudott elmosolyodni. Furcsa kifejezés volt az arcán. „Nem kellene annyit mondjak.” E llustultak a tehenek, vagy a déli szusszanás hiányzott nekik: nem léptek úgy, amennyi szántatlan volt még estig. Valósággal taszította rájuk az ekét, tenyere meg-megcsúszott az eke szarván, sár lett tenyere alatt a sima markolatra rászáradt föld, de valami jót is érzett benne: unszolni kellett szüntelen, a teheneknek kellett mondani, s így már nem mondott annyit. Mintha leparancsolt volna a talpába mindent. Ha gondolt, csak a talpával gondolt azokra az időkre, mikor még nyári melegben szántott - ugarolták a fekete ugart -, lehetett mezítláb menni az eke után, jólesett a forró, száraz, szántatlan földről a hűvös, nyirkos szántásba lépni, s ha megrakodott nyirkos földdel s eltaposott hernyókkal a talpa szíve, jólesett a meleg, száraz földön letörölni. Léphetett a meleg földről a hideg földbe, a hideg földből léphetett vissza a meleg földre, s ha nem mentek jól a tehenek, rájuk nyomta, önmaga erejével, két puszta férfikézzel rájuk taszította a földből az ekét, hogy a taliga az inuknak ütődött, ijedten szökték meg magukat, nem csúszott meg a kéz az eke szarván. Sokszor a harisnyakengyel is kioldódott, vonszolódott utána végig a barázdán, mint egy feleslegessé vált ostor, nem kötötte meg, az ingét sem gyűrte vissza, csak mikor annyit térültek-fordultak, hogy szusszanni kellett. Lucsok volt rajta az ing szürkületkor, amikor végzett a szántással. M ost már inge ujjúval tő-' rölte a homlokát. A másnapra eltett szénát odaadta a teheneknek, hogy míg fuszulykakarót vágni lesz az erdőn, legyen türelmük a váráshoz. Akarta mondani, hogy „egyetek, legyen mit kérődzetek”, de nem mondta; valamivel később a fejsze rövid, kurta csapásai hallatszottak az erdőből. Jó sötét volt már, mire előkerült. Szuszogott a sötétben, hallatszott, hogy vonszolja az ágat; ő hallotta a legjobban, már távolról hallotta, mintha ott lett volna a szekérnél, s onnan hallgatta volna, hogy valami vénember szuszog-szöszmötöl ki az erdőből, s vonszol valami ágat. Fáradt volt, leült, törölte a homlokát. Kicsit meggyengült a hangja:-Jól van, Bimbó s Jámbor ... egy kicsit meghajtottalak, de hál’ istennek, célt értünk ... Kezd már eltelni az idő tőlem is, mind az ember, ha kell, ha nem ... Ti el is kéne induljatok haza ... Borbála eddig nyugtalankodik, kiakasztotta a lámpást... sért egy kicsit a topánka, éri az elevent ... Rászólt a tehenekre, gondolta, maguktól is hazatalálnak, de hogy nem lépett oda melléjük, nem indultak. Kérődztek, testük életmelege az arcáig sütött, enyhítette a hűvös tavaszi levegőt, mint reggel a tej párája. Belekotort a tarisznyába, kihalászta az ivócsuprot. Feltápászkodott, betérdelt Jámbor alá. Fejni kezdte, suhogott a tej a csuporba. Szinte értelmetlenül motyogta, mint egy kipróbált gyógyfűnek:- Ez nyomban vérré válik ... fehér vér valósággal. Megitta, hangosan kortyolt. Nem a fülét fogta a csupornak, az egészet markolta.- Semminek sincs ilyen jó meleg életíze. Az anyatej lehetett ilyen: szétfolyt a testében, apró vérpatakok járták át. Beleszagolt a csuporba, a szagot is megitta.- Ki kéne mosni... ha elérünk Ütöm-patakáig, kimosom. Nem is vette észre, csak miután kimondta, hogy olyant mondott, mint akinek ereje van a menéshez. Ha már tudta mondani, felállni is megpróbálhat. Felállt, s nem is csodálkozott, hogy tud menni. A csuprot sem tette vissza a tarisznyába, az ujjára akasztotta a fülénél fogva. A tehenek elé lépett, megindult. Indultak a tehenek is utána. Lejtő is volt, meg-meglökték a hátát, megtántorodott. Könyökével hátralökdösött:- Lassabban, no... ráérünk... Mentek zajtalanul a puha parlagon, meg-megkoccant a járom a tehenek szarván. Érezte, vissza kellene nézzen a felszántott tagra, de hát úgysem látna semmit. Árva Borbálát sem, az erdőt sem. Sötét van, csak baktatni lehet, sutákat lépni. Nyitva van a kapu, csak azt látta, és ki van akasztva a lámpás. Várják. Nézik az árnyékát. Látta ő is, hogy látja az árnyékát.- Bár legalább Ütöm-patakáig ha elérnék ... „Ki van csúszva az inge, Mihály ... Hagyja a csuprot, hol kell az még.” Hátranyúlt az ingéhez, ki volt csúszva.- Jól van, Borbála ... ne haragudj. Akadályozta a csupor, nehezen bajmolódott az ingcsücskével. Mintha attól tántorodott volna meg, kiesett a csupor a kezéből, elbukott a földön. Nem is kelt fel, ott maradt elterülve, egy kicsit még szöszmötölt. A tehenek megálltak. Megmegbökték, mintha jászolban turkálnának. Meg-megnyalták, meleg nyirkot hagytak a lájbi s a harisnya posztóján. Kérődztek. Kérődző nyáluk szálai alászállingóztak a nyugvó emberre: a szénaszálakat kérődzték a csurgó tej fehér szálaivá. Úgy álltak ott Babilon Mihály mellett órák múlva is, amikor felvillant a dombélen a kijáró lámpás ijedt, kereső világa. 73
