Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR NOVELLA- Hát hogyne - csúfolódott a férfi. - így halunk meg, egyik napról a másikra. Legyűrve kétségbeesését, Vígh a versekre terelte a szót.- A megboldogult nem írt verseket - felelte kurtán a férfi, és kitessékelte őt a házból. Vígh egész délelőtt a főtér körüli keskeny utcákban csatangolt, régi házak között, amelyek még nem estek áldozatul a városrendezés nagyvonalú terveinek, de amelyeknek napjai meg voltak számlálva már. Először arra gondolt, hogy az első autóbusszal elutazik. Aztán az autóbusz-pályaudvaron meggondolta magát. Legkorábban délután indult csak autóbusz Pozsonyba, s ez azt a hamis reményt keltette benne, hogy addig történik valami. Rövid habozás után fogta a cókmókját, és kivett egy szobát a városka olcsóbbik szállodájában, majd ugyanott megebédelt. Délután újra visszament a házba, s nem hagyta, hogy másodszor is kidobják. A férfi, aki valami távoli rokona volt az öregasszonynak, és így Páll Imrének is, meghallgatta őt, bár segíteni nem tudott. Még azt is tőle tudta meg, hogy élt valaha ebben a városban egy Páll Imre nevű távoli rokona, aki verseket írt, s nyoma veszett a háború végén. A férfi villanyszerelő volt, törve beszélt magyarul, s az irodalomról, mint mondta, iskolai évei jutottak eszébe, rossz bizonyítványok és kiadós elnadrágolások emléke. Vígh hamarosan belátta, hogy amit reggel aranybányának hitt, csak homokbánya. A szállodában elővette a jegyzeteit, felidézte az adjunktus meghatódottságtól ellágyult arcvonásait, s olyan közelről hallotta az öregasszony vékony, el-elcsukló hangját, mintha most is ott ült volna mellette. Lehet, hogy az öregasszony nem emlékezett mindenre pontosan, ám amit elmondott Páll Imréről, semmivel sem volt valószerútlenebb annál a képtelen helyzetnél, amelybe az öregasszony halálával ő került most, s amelyből csak egyetlen kijárat nyílt: elfelejteni amit hallott, s megfoghatóbb témát kérni a tanszéken. Ez a föld az elszalasztott lehetőségek földje, gondolta keserűen. Csak itt eshet meg olyasmi, hogy van egy nagy költő, aki nem látja értelmét, hogy a verseit kiadják, csak itt eshet meg, hogy ezt a nagy költőt le lehessen tagadni, majd el lehessen felejteni, s az is csak itt eshet meg, ami vele történt, hogy amikor már a kezében volt a kulcs, amely a kincsesládát nyitja, ő ezt a kulcsot könnyelműen visszaadja egy halottnak, aki magával viszi a sírba. Beesteledett, Vígh levetkőzött. Leült az ágy szélére és arra gondolt, egy fantomot üldöz. Az adjunktusnak első szóra elhitte, hogy Páll Imre nagy költő. Ám ki garantálja, hogy az adjunktus nem téved? Az irodalomtörténet-írás tele van baklövésekkel és fatális tévedésekkel, az utókornak nem kevés erőfeszítésébe, olykor ádáz harcba kerül ezeket a tévedéseket kiigazítani. Aztán ... mikor látta az adjunktus a nagy költő verseit? Negyven évvel ezelőtt. Nem a versekre emlékezett, hanem arra emlékezett, hogy negyven évvel ezelőtt el volt ragadtatva egy Páll Imre nevű ismeretlen, vidéken élő költő verseitől, s ha azok most kerülnének a kezébe, lehet, hogy fanyalogva olvasná újra őket. Meglehet, gondolta Vígh, hogy az adjunktust régvolt ifjúkora iránti nosztalgiája tartja fogva, s abba az illúzióba ringatja magát, hogy ő, Vígh, visszahozhatja számára a visszahozhatatlant, az elmúlt időt. Lehet, gondolta Vígh, hogy Páll Imre egyáltalán nem volt az a rendkívüli ember, akinek unokanővére elfogult szeretete utólag megalkotta. Hiszen éppen a legfőbb bizonyíték hiányzik: a versek. Vígh aggódni kezdett, hogy előbb-utóbb nevetségessé válik, azt pedig a becsületessége nem engedte, hogy továbbszője a legendát olyasvalaki körül, akinek a fantomalakját ismeri csak, de aki talán nem is létezett, hanem csupán jó szándékú irodalmárok és szeretetre éhes rokonok képzeletében él. Másfelől azt sem tagadhatta, hogy a történelem itt tucatjával produkált a Páll Imréénél bizarrabb és képtelenebb történeteket. Vagy, gondolta, nem eléggé abszurd-e, hogy még a legnagyobb költőket sem aszerint méri meg az utókor, hogy mennyi az irodalmi önérték a verseikben, hanem hogy mikor, hogyan és mennyire használható fel, amit valaha is leírtak? Kezdte tisztán látni: szakdolgozatával, ha ugyan valaha is elkészül vele, nem fog babérokat aratni. Vígh csak hajnalban aludt el, miután átgondolta választása minden lehetséges következményét. Levelet írt az adjunktusnak, amelyben megköszönte annak hozzá való bizalmát, közölte, hogy bizonytalan időre megszakítja egyetemi tanulmányait, s megígérte, hogy a közeljövőben minden idejét Páll Imre verseinek tanulmányozásával fogja tölteni. Arról hallgatott, hogy ezek a versek nincsenek a birtokában. Sikerült úgy beleélnie magát Páll Imre sorsába, hogy nem tudott szabadulni a gondolattól, ők ketten egyazon személy, még ha ő sokkal később született is, és egy másik városban. Úgy gondolta, mindkettőjükben azonos az irodalom és a tudományok szeretete, s akárcsak a nagy költő, az intenzív belső életet ő is fölébe helyezi azoknak a napi praktikáknak, amelyek nélkül a hivatali előmenetel elképzelhetetlen. Az irdalom művelése az alkotó legszemélyesebb magánügye, s a siker okozta örömnek semmi köze ahhoz az örömhöz, amit az írás maga nyújtani tud. Az író vagy költő, miként Páll Imre is tette, megengedheti magának az elvonatkoztatás olyan szabadságát, ahová csak kevesen képesek követni őt, vagy senki sem. Mi több, kötelessége ezt a szabadságot a maga számára bármi áron kivívni, s nem riadhat vissza attól sem, hogy új szavakat és új nyelvtant alkosson, amely alkamas arra, hogy benne kifejezze magát. Ekkor biztos volt már benne, hogy Páll Imre versei soha nem kerülnek elő, s kezdett világossá válni számára a nagy költő üzenetének igazi értelme. „Az egyik út végpontja a másik kiindulópontjává válik - olvasta egy könyvben - így őrződik meg a későbbiben a korábbi, így futnak össze, kapaszkodnak egymásba az utak, s mindegyikük valahol véget ér, elhallgat.” Az ő dolga, hogy újrateremtse Páll Imrét, aztán megírja Páll Imre elkallódott verseit, s mint nagy költő elődje, ő is megalkossa ezeknek a verseknek a legendáját, hogy az út, amely valahol véget ér, folytatható legyen egy másik kor másik fiatal irodalmára számára. Csak így tágíthatok ki a szorongató végesség határai, s győzhető le az idő, amely könyörtelenül elbánik mindennel, ami kilép a létezés előtti homályból és megmutatja magát, hogy cserébe lemondjon a tökélyről, amilyen a nemlétben volt. EGRESI ZSUZSA (OLASZORSZÁG) rézkarca GARAI GÁBOR Jelenés Kilyukadt ózon-pajzs alatt vacog az Antarktisz, vacog; ibolyántúli sugarak pokoli lármája ragyog. Nagy fejét lelógatja már a napraforgó, elalél. Sötét kozmosz órája jár, útjában kiserked a vér. Gyanúsak fönt a sugarak, fonnyad a földeken a zöld, árva bogarak hullanak, egy vulkánon vadréce költ. Folyók vizén parázs fut át, halak habzsolják a vizet; egy gyámoltalan parti fát a tüz-víz magába temet. Állsz az ég öblén, percnyi csend, s bőrödről évek hámlanak. Valami végzetes dereng a lyukas ózon-pajzs alatt. WEÖRES SÁNDOR Szilánkok Csak egyszer tudnék virulni és röpülni sárgulni és bővülni Kútba nézők hogy egyszerre beléje ámuljanak Egyedül önmagával kettesben önmagában toronyárnyas héroszok akikben a vér buzog Együvé rajzolva és írva Minden művészet csal vagy hazudik, nem győzi az igazságot hámba fogni. Vinnyogó kutya. Nyikorog mint egy rossz szekér. Kisebb és nagyobb szárnyakkal konyakkal nesze neked 70
