Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-12-01 / 23. szám

CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR NOVELLA- Hát hogyne - csúfolódott a férfi. - így halunk meg, egyik napról a másikra. Legyűrve kétségbeesését, Vígh a versekre terelte a szót.- A megboldogult nem írt verseket - felel­te kurtán a férfi, és kitessékelte őt a házból. Vígh egész délelőtt a főtér körüli keskeny utcákban csatangolt, régi házak között, ame­lyek még nem estek áldozatul a városrende­zés nagyvonalú terveinek, de amelyeknek napjai meg voltak számlálva már. Először arra gondolt, hogy az első autóbusszal eluta­zik. Aztán az autóbusz-pályaudvaron meg­gondolta magát. Legkorábban délután in­dult csak autóbusz Pozsonyba, s ez azt a ha­mis reményt keltette benne, hogy addig tör­ténik valami. Rövid habozás után fogta a cókmókját, és kivett egy szobát a városka ol­csóbbik szállodájában, majd ugyanott meg­ebédelt. Délután újra visszament a házba, s nem hagyta, hogy másodszor is kidobják. A férfi, aki valami távoli rokona volt az öregasszonynak, és így Páll Imrének is, meg­hallgatta őt, bár segíteni nem tudott. Még azt is tőle tudta meg, hogy élt valaha ebben a városban egy Páll Imre nevű távoli roko­na, aki verseket írt, s nyoma veszett a háború végén. A férfi villanyszerelő volt, törve be­szélt magyarul, s az irodalomról, mint mond­ta, iskolai évei jutottak eszébe, rossz bizo­nyítványok és kiadós elnadrágolások emlé­ke. Vígh hamarosan belátta, hogy amit reg­gel aranybányának hitt, csak homokbánya. A szállodában elővette a jegyzeteit, fel­idézte az adjunktus meghatódottságtól ellá­gyult arcvonásait, s olyan közelről hallotta az öregasszony vékony, el-elcsukló hangját, mintha most is ott ült volna mellette. Lehet, hogy az öregasszony nem emlékezett min­denre pontosan, ám amit elmondott Páll Im­réről, semmivel sem volt valószerútlenebb annál a képtelen helyzetnél, amelybe az öregasszony halálával ő került most, s amelyből csak egyetlen kijárat nyílt: elfelej­teni amit hallott, s megfoghatóbb témát kér­ni a tanszéken. Ez a föld az elszalasztott le­hetőségek földje, gondolta keserűen. Csak itt eshet meg olyasmi, hogy van egy nagy költő, aki nem látja értelmét, hogy a verseit kiadják, csak itt eshet meg, hogy ezt a nagy költőt le lehessen tagadni, majd el lehessen felejteni, s az is csak itt eshet meg, ami vele történt, hogy amikor már a kezében volt a kulcs, amely a kincsesládát nyitja, ő ezt a kulcsot könnyelműen visszaadja egy halott­nak, aki magával viszi a sírba. Beesteledett, Vígh levetkőzött. Leült az ágy szélére és arra gondolt, egy fantomot üldöz. Az adjunktus­nak első szóra elhitte, hogy Páll Imre nagy költő. Ám ki garantálja, hogy az adjunktus nem téved? Az irodalomtörténet-írás tele van baklövésekkel és fatális tévedésekkel, az utókornak nem kevés erőfeszítésébe, olykor ádáz harcba kerül ezeket a tévedéseket kiiga­zítani. Aztán ... mikor látta az adjunktus a nagy költő verseit? Negyven évvel ezelőtt. Nem a versekre emlékezett, hanem arra em­lékezett, hogy negyven évvel ezelőtt el volt ragadtatva egy Páll Imre nevű ismeretlen, vi­déken élő költő verseitől, s ha azok most ke­rülnének a kezébe, lehet, hogy fanyalogva olvasná újra őket. Meglehet, gondolta Vígh, hogy az adjunktust régvolt ifjúkora iránti nosztalgiája tartja fogva, s abba az illúzióba ringatja magát, hogy ő, Vígh, visszahozhatja számára a visszahozhatatlant, az elmúlt időt. Lehet, gondolta Vígh, hogy Páll Imre egyál­talán nem volt az a rendkívüli ember, akinek unokanővére elfogult szeretete utólag megal­kotta. Hiszen éppen a legfőbb bizonyíték hi­ányzik: a versek. Vígh aggódni kezdett, hogy előbb-utóbb nevetségessé válik, azt pedig a becsületessége nem engedte, hogy tovább­szője a legendát olyasvalaki körül, akinek a fantomalakját ismeri csak, de aki talán nem is létezett, hanem csupán jó szándékú irodal­márok és szeretetre éhes rokonok képzeleté­ben él. Másfelől azt sem tagadhatta, hogy a történelem itt tucatjával produkált a Páll Im­réénél bizarrabb és képtelenebb történeteket. Vagy, gondolta, nem eléggé abszurd-e, hogy még a legnagyobb költőket sem aszerint mé­ri meg az utókor, hogy mennyi az irodalmi önérték a verseikben, hanem hogy mikor, hogyan és mennyire használható fel, amit valaha is leírtak? Kezdte tisztán látni: szak­­dolgozatával, ha ugyan valaha is elkészül ve­le, nem fog babérokat aratni. Vígh csak hajnalban aludt el, miután át­gondolta választása minden lehetséges kö­vetkezményét. Levelet írt az adjunktusnak, amelyben megköszönte annak hozzá való bi­zalmát, közölte, hogy bizonytalan időre megszakítja egyetemi tanulmányait, s meg­ígérte, hogy a közeljövőben minden idejét Páll Imre verseinek tanulmányozásával fog­ja tölteni. Arról hallgatott, hogy ezek a ver­sek nincsenek a birtokában. Sikerült úgy be­leélnie magát Páll Imre sorsába, hogy nem tudott szabadulni a gondolattól, ők ketten egyazon személy, még ha ő sokkal később született is, és egy másik városban. Úgy gon­dolta, mindkettőjükben azonos az irodalom és a tudományok szeretete, s akárcsak a nagy költő, az intenzív belső életet ő is fölé­be helyezi azoknak a napi praktikáknak, amelyek nélkül a hivatali előmenetel elkép­zelhetetlen. Az irdalom művelése az alkotó legszemélyesebb magánügye, s a siker okoz­ta örömnek semmi köze ahhoz az örömhöz, amit az írás maga nyújtani tud. Az író vagy költő, miként Páll Imre is tette, megengedhe­ti magának az elvonatkoztatás olyan szabad­ságát, ahová csak kevesen képesek követni őt, vagy senki sem. Mi több, kötelessége ezt a szabadságot a maga számára bármi áron kivívni, s nem riadhat vissza attól sem, hogy új szavakat és új nyelvtant alkosson, amely alkamas arra, hogy benne kifejezze magát. Ekkor biztos volt már benne, hogy Páll Imre versei soha nem kerülnek elő, s kezdett világossá válni számára a nagy költő üzene­tének igazi értelme. „Az egyik út végpontja a másik kiindulópontjává válik - olvasta egy könyvben - így őrződik meg a későbbiben a korábbi, így futnak össze, kapaszkodnak egymásba az utak, s mindegyikük valahol véget ér, elhallgat.” Az ő dolga, hogy újrate­remtse Páll Imrét, aztán megírja Páll Imre elkallódott verseit, s mint nagy költő elődje, ő is megalkossa ezeknek a verseknek a le­gendáját, hogy az út, amely valahol véget ér, folytatható legyen egy másik kor másik fia­tal irodalmára számára. Csak így tágíthatok ki a szorongató végesség határai, s győzhető le az idő, amely könyörtelenül elbánik min­dennel, ami kilép a létezés előtti homályból és megmutatja magát, hogy cserébe lemond­jon a tökélyről, amilyen a nemlétben volt. EGRESI ZSUZSA (OLASZORSZÁG) rézkarca GARAI GÁBOR Jelenés Kilyukadt ózon-pajzs alatt vacog az Antarktisz, vacog; ibolyántúli sugarak pokoli lármája ragyog. Nagy fejét lelógatja már a napraforgó, elalél. Sötét kozmosz órája jár, útjában kiserked a vér. Gyanúsak fönt a sugarak, fonnyad a földeken a zöld, árva bogarak hullanak, egy vulkánon vadréce költ. Folyók vizén parázs fut át, halak habzsolják a vizet; egy gyámoltalan parti fát a tüz-víz magába temet. Állsz az ég öblén, percnyi csend, s bőrödről évek hámlanak. Valami végzetes dereng a lyukas ózon-pajzs alatt. WEÖRES SÁNDOR Szilánkok Csak egyszer tudnék virulni és röpülni sárgulni és bővülni Kútba nézők hogy egyszerre beléje ámuljanak Egyedül önmagával kettesben önmagában toronyárnyas héroszok akikben a vér buzog Együvé rajzolva és írva Minden művészet csal vagy hazudik, nem győzi az igazságot hámba fogni. Vinnyogó kutya. Nyikorog mint egy rossz szekér. Kisebb és nagyobb szárnyakkal konyakkal nesze neked 70

Next

/
Thumbnails
Contents