Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
KUTASI KOVÁCS LAJOS GARANYI JÓZSEF (SZOVJETUNIÓ) rajza (Brazília, Nagy-Britannia) AZ EMIGRÁNS Az ötvenes évek második felében Säo Paulo egyik távoli, külső negyedében, Jabaquarán laktunk nagy, kertes házban. Amikor odaköltöztünk, alakítgattuk a dús trópusi vegetációt, később hagytuk, mert a természet a legjobb kertész. Terebélyesedtek a kaktuszok, sudáran törtek magasba a pálmák, sűrűsödtek a bokrok, vastagodtak a bambuszok, szeszélyesen tekeregtek a folyondárok. Valóságos kis dzsungel lett idővel a kert, s mi hozzánőttünk, vagy a kert nőtt hozzánk. Amikor a hatvanas években beköltöztünk a város szívébe, az Oscar Niemeyer-tervezte Copan épület huszonhatodik emeletére - oda akartuk varázsolni a jabaquarai kertet. Néhány kisebb-nagyobb váza, hordó, láda és szinte tenyérnyi föld: ennyi lett a kert azon a hátsó teraszon, a „servÍ9o”-n, ahogy Brazíliában hívják, s ahol a nagymosást végzik, ha nincs mosógép s ahová kiteregetik száradni a ruhát. A trópuson ennyi föld is elég. A növények hallatlan életerővel kapaszkodnak meg. Ilyen életerőre van szüksége annak is, aki a trópusokra vándorol ki. Nyaranta, ahogy az esős évszakot nevezzük, valóságos orgiát rendeznek a növények. A futók felkúsztak mindenüvé, átbújtak a korláton, réseken, bizarr, áttekinthetetlen szövevényt alkottak. Nincs olyan gazdag fantáziájú barokk vagy szecessziós művész, aki hasonló kompozíciót teremtett volna valaha is. Némelyik futónövény éppenséggel tréfálkozott, indái bukfencet vetettek, összetöpörödött levelei grimaszokat vágtak. Két hosszabb ládában csupa kardvirág sorakozott katonás rendben. Jabaquaráról, az őserdő széléről hoztuk az első példányokat. Ezek minden tavaszon új hajtással leptek meg. Voltak közöttük hosszú, egyenes, középkori normann kardhoz hasonlók, mások finom ívben meghajoltak, mint a honfoglaló magyarok szablyái. Némelyek török handzsárokra emlékeztettek, de akadtak vékony, toledói pengék és hullámos vonalú maláji „kríszek” is. Annyi zöld kardpenge, hogy kisebb csapatot felfegyverezhettünk volna. Talán egyetlen elfogadható formája lenne a háborúnak, ha ilyen fegyverekkel, kardvirágokkal vívnák meg őket. Legcsodálatosabbnak tűnt az abacaxi, az ananász. Gyümölcsét rég megettük, torzsáját és leveleit egyik brazil barátunk tanácsára egy tál vízbe tettük; élni kezdett, újabb leveleket hozott. Mintha Holofemesz, vagy Keresztelő János levágott feje tovább élt volna egy tálon ... Izgalmas volt a gyorsan növő gumifa. Új hajtásait oly gonddal tartottuk számon, mint Sir Alexander Winckham tehette a londoni Kew Gardenben a Tapajosmenti dzsungelból kicsempészett „hevea brasiliensis”cserjékkel. A pálmák, yuccák, páfrányok parányi dzsungelt játszottak a huszonhatodik emeleti teraszon. Karcsú, pettyes vagy fekete jaguár surranása, tarka kígyók siklása, színes tollú madarak vidám rikácsolása, bolondos majmok hancúrozása, indián fuvolák sikongása sejlett mögötte. Meglepetésünkre egyik nyáron hirtelen virágba borult a pálma. Időzített bombaként robbant bele az alkonyatba, nemcsak a terasz, az egész lakás megtelt erős, részegítő, bódító, buja illatával. Titokzatos őserdei rítusok, megfejthetetlen ősi mítoszok úsztak ezzel az érzéki illattal. A kaktuszok groteszk totemeket mintáztak, tüskés leveleik a sivatagot idézték, az azték piramisokat és Mescalitot, a yaki indiánok nagy erejű démonát, aki átviszi az indiánt egyik valóságból a másikba. Ilyen a trópus. Itt a muskátliból fa lesz, az Európából átplántált virágok mámorosán fordulnak a Nap felé. Csak a fenyővel nem boldogultunk. Élő fát vettünk karácsonyra s az ünnepek után kiültettük hordóba a teraszon. Délről került ide, a szubtropikus Santa Catarinából. Aggodalmasan figyeltük, lelkiismeretesen öntöztük. Elviseli-e a trópust, a forróságot, a tikkasztó nyarat? Éreztük, valami nincs rendben. Hiába beszélt hozzá titkos nyelvén Rózsa, a feleségem - aki pedig érti és tudja a virágok, fák, növények nyelvét - hosszan és bizalmasan, mint a többi növényhez, a másfajta világ hírnöke siketnéma volt. Bizonyára szívesen eresztett volna erős gyökeret, zúgó fenyővé nőtt volna; ágai között tavasszal suttogott volna a szerelem, nyáron gyantaillatával ajándékozott volna meg, télen álmodta volna a havas meséket. De itt, a trópuson elpusztult, mert idegen maradt. Javíthatatlan emigráns volt. TÖRÖK ELEMÉR (Csehszlovákia) Köszönet mindenért néked Anyanyelvem, te édes-mostoha, pipacsok piros sikolya, őszi égen darvak sírása, világ árvája, mezei pacsirták énekétől zengőbb, kristálytiszta örökvíz halk csobogása, hajlékony, fehér nyírfácska, esti harangszó a bodrogközi puszták felett, szirmok-zúzmarás kökénybokrok csöndje, zsenge füvön harmatgyöngye, unokáim arcáról világgá küldött mosoly, nevezhetnélek napnak is, sorsom jócsillagának, égi bölcsőt ringató, ős-csillaganyának, felnevelő dajkám voltál, emberré te formáltál, jegenyetartást adva, benned visszhangzik gyermekkoromból a Tice-parti nádasok zizegése, tücskök éji cirregése, anyanyelvem, te édes-keserű, szépen zengő arany hegedű, anyánk ajkán drága ének: köszönet mindenért néked. SZILVA JÓZSEF (CSEHSZLOVÁKIA) rajza 57
