Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
P atak fölött sűrűsödnek a levegőben a mamák sóhajtásai, beszürkül a szeptemberi ég, s szemerkélni kezd az eső. Tele az állomás, amikor a délutáni vonat befut. A mozdonyvezető figyelmesebb ilyenkor, az indulásnál különösen óvatos. Nehezen szakadnak el egymástól a búcsúzkodók.- Vigyázz magadra! írjál!... Mintha összebeszéltek volna, szeptemberi papák, mamák, nagymamák, végig a hosszú vonaton az ablakokból, a lépcsőkről, mindnyájan azt kiáltják utoljára:- Vigyázz magadra! írjál!...- Vigyázz magadra! írjál!... Elnehezedik a szíve a tízéves kis embernek. Álldogál még egy percig a szitáló esőben, de amint körültekint, a szemét már úgy törüli meg, olyan mellékesen, mintha csak a hulló eső cseppjeit törölgetné. Most ebben a percben zuhant bele az életbe; úgyszólván nagykorúsodott. Zsebében új pénztárca, benne ezüst ötpengős, még felváltatlanul. Megtehetné, hogy az első cukrászdában elfagylaltozná az egészet - és az nagyon jó volna, csuda jó volna egyszer az életben annyi fagyit enni, amennyi jólesik -, el is tűnődik ezen. De már biztos, hogy nem teszi meg. Takarékoskodik inkább. Félrerakja a nélkülözhetőt. Felsős korára egy biciklire való összejön. Vagy nem is biciklire. Az még jobb lesz, ha - majd, majd, majd - érettségi bizonyítvánnyal a zsebében, hazamenet útba ejt egy országos vásárt, és vesz egy jóravaló lovat az apjának. (A mamának legelőször villanyvasalót venne, amilyen a jegyzőéknek van, mert - szegény mama - mindig fáj a feje a széngáztól.) Könnyű a szíve most már. Nekiiramodik az esőverte járdán, tánclépésekkel cifrázza, de váratlanul beléje nyilall: talán nem is illő viselkedés ez egy diákhoz. Lassít, s az előtte haladó széles asszonysághoz méri a lépteit. Milyen furcsa érzés: egyedül maradni a világban! Örülni szeretne, de valamilyen szorongások lepik meg; összébb vonja a szemöldökét, s gondterhelten baktat az öreg iskola felé. így jöttek-mentek a szeptemberek - esővel vagy anélkül -, egyik olyan volt, mint a másik. Mintha azok a gondterhelt emberkék sem változtak volna. A mi korosztályunk sem különbözött a többitől. Ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályterem küszöbét, mint elődeink beláthatatlan sora. Másnap, tízpercben már nálunk is röpködött a kréta meg a szivacs; harmadnap a folyosón nehéz csatát vívtunk az A osztállyal. Még a rigmus sem volt a miénk, azt is örököltük: Ások, ások - nyavalyások ... Bések, bések - szerencsések ... Nekünk szép, napos szeptember jutott. Délutánonként felvertük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk, és zajos háborúkat rendeztünk, hol fehérek és indiá-DOMJÁN JÓZSEF (USA) fametszetei nők, hol japánok és kínaiak, hol internátusiak és kintlakók között. Úgy ilyen vérszomjas ütközet alkalmával- ha jól emlékszem, japán-kínai háború dúlt- hősi halált haltam, és a szabályok szerint félre kellett vonulnom, mivel halott nem tartózkodhatott a csatamezőn. Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. A lándzsája nyelét farigcsálta egy bokor tövén. Osztálytársak voltunk - előttem ült -, de nem sokat tudtunk egymásról. Leguggoltam melléje szótlanul.- En se leszek japán - mondta egy idő múlva.- Persze - hagytam rá. - A bések kínaiak. Felnézett a farigcsálásból.- Meg azért is, mert Kínát el akarják foglalni. Sajnálom, én nem leszek japán. így társalogtunk. Soron lévő háborúinkról, majd a bogárgyűjtésről, aztán meg arról, hogy milyen érdekes lenne, ha ezentúl mi csak latinul beszélgetnénk egymással. Azt mondaná például ő:- Lingva latina nóbisz placet. Mire én:- Lingvám latinám diszkó. Idáig tudtuk fejből az első leckét. Hallgattunk rá egy sort. Nyeszi elmélázva piszkálta lándzsájával a süppedős avart.- Tudod mit? - Nézett a szemem közé. - Kössünk szövetséget.- Gilt - mondtam. - Vérszerződést. Nem szó szerint értettem én ezt, ám Nyeszinek tetszett az ötlet nagyon, hogy mi igazi vérszerződést kössünk, igazi esküvel, igazi vérrel, és egyáltalán mindazzal, ami a vérszerződő feleknél szokás. Megállapodtunk, hogy nem vágjuk fel az ereinket.- De valami vér csak kellene - vélte ő. - Mert akkor nem is vérszerződés. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dömöckölni, mondván, hogy ő azt kipróbálta már, és ha akarja, elered az orra vére.- Te meg szúrd meg az ujjadat - mutatta, hogy szúrjam meg tűvel az ujjam hegyét.- Nincsen nálam tű. - Valamilyen jelvényem volt, de gomblyukba való. Ez a körülmény megzavart bennünket. Némán őgyelegtünk a kanyargós, avarlepte ösvényeken. Áz igazat megvallva én megkönnyebbültem, ám Nyeszi váratlanul egy akácfához intett:- Itt a jó, hegyes tövis. Azzal szúrd meg az ujjadat. S kezdett hozzákészülni a vérszerződéshez a saját módszerével. Nekiállt tenyérrel az orrának, olyasformán ahogyan az asszonyok a szilvásgombócot gömbölyítik; persze durvábban nyomkodta. Nem akartam gyávának látszani, hát csak akkor szóltam, amikor erősen kiveresedett már az orra.- Szerintem nem is a vér számít. Szerintem az eskü számít. Ezen elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagallyat.-Jól van - mondta később. - De valami... valami csak kellene. Eltávolodva már a csatazajtól, az iskolákért túlsó végén kószáltunk. Akkor láttam először a kétlábú fát. Valamikor két szomszédos, fiatal csemetét összesodortak, amit a drót két végén szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csigavonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y. Ott, a kétlábú fa alatt tanyáztunk le. Magában a fogadalom nem elég, az akár volna, akár se - ebben egyetértettünk. Ha vér nincs hozzá, valamit ki kell helyette találni. Ott van például az ember haja. Jobb híján. Neki fekete, göndör haja volt; piszkosszőke és szálkás az enyém. Nyiszálni kezdtük bicskával, ki-ki magának. Összesodortuk azután a hajtincseket, s egy kibelezett vadgesztenyébe tömtük. Majd a lándzsával lyukat fúrtunk az öreg fa tövén a gesztenyének. Most következett volna az eskü. Baj volt az esküvel. Szégyelltük hangosan mondani. Kitéptem azután a zsebnaptáramból egy lapot - a szeptemberi első hetet, mert az a már lejárt -, s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, csak ceruzával, hevenyészve: „Mi örök barátságot fogadunk, jóbanrosszban kitartunk, egymást segítjük.” Beledugtuk a papírt a gesztenyébe, a gesztenyét a lyukba, s ezzel véget ért a szertartás. Talán hamarább a kelleténél - én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot; nem volt elég ünnepélyes. Megilletődve indultunk haza. Hogyan is lesz ezután? Nem tudtuk még, hogyan kell viselkedni azoknak, akik örök barátságot fogadtak. Nyeszi az út szélén poroszkált, bokáig érő avarban. Elméláztam én is a történteken, de közbe-közbe azért megcéloztam egy gesztenyét, s olyan gólt rúgtam az osztrák válogatottnak, hogy a kapus moccani sem érkezett. FEKETE GYULA Örök szeptember 58
