Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
TÖRÖKTOPOLYA Több mint harminc éve - egy emberöltő! - járjuk Bácska, Bánát, Szerémség, Baranya falvait, olykor eljutunk Szlavónia, sőt a Muravidék magyarlakta helységeibe is, nem mi, ismerőseink állítják, hogy nincs tán szőkébb pátriánkban emberlakta település, ahol meg ne fordultunk volna. De van! Volt. És lesz is még, és utánunk is marad. Egy ilyen falu, amit valami okból mind a harminckét év alatt elkerültünk - nem szándékosan! -, Töröktopolya volt. Kikinda környékén járva s megpillantva a falu messzi templomtornyát vagy útjelző tábláját, minduntalan megállapítottuk magunkban, hogy ott még nem jártunk, de legközelebb útba ejtjük. Ez a legközelebb most következett be, harminckét évi „terepjárás” után, most a nyolcvanhetes esztendő egy február végi napján. A kora délelőtti órákban érkezünk. Ahogy a falu központjában kiszállunk a kocsiból, rögtön szembetűnik a nagyocska, támpilléres templom. Önkéntelenül a bejáratra esik a tekintetem: nem olyan, mint amelyiken naponta ki-be járkálnának. Kezdő újságíró korom izgalma vesz rajtam erőt. Mintha először indulnék felfedező útra. Igaz, itt először járok. Már a közeledő tavasz neszei, fényei, illata a levegőben. Szemben a templommal a községháza, kétnyelvű táblák, az egyik ablakban kétnyelvű fölhívás. S ahogy benyitunk a helyi irodába, s ahogy a kezemet nyújtom a bemutatkozásra ..., de nem tudom, folytathatom-e? Inkább elharapom a nyelvemet, minthogy bemutatkozásnál olyasmit mondjak, hogy író. Nem valami álszerénység ez, de csakugyan nem tudom, írónak nevezhetem-e magamat. Följogosít-e erre az a néhány könyv, amit megírtam. De még ha följogosítana is, magamat mások előtt akkor se nevezném írónak. Komoly földműves sem hivalkodik foglalkozásával, mint ahogy magára adó mesterember sem. Nem beszélve arról, hogy nekem csakugyan komoly kételyeim vannak a magam munkájáról. Leírtam-e egyetlen lényegbevágó mondatot ennek a nemzetiségnek a jelenéről, közelmúltjáról, sorsáról amelynek magam is tagja vagyok. Szerintem nem lehet igaz író, aki ezt megkerüli, aki emellett finoman elsiklik. Lírai naplót írok, talán nem is volna szabad közzétennem. Kit érdekelnek az én nyavalyáim, ha nem mindnyájunk nyavalyája fogalmazódik meg bennük? És úgy vajon érdekelne valakit? Végre próbára kéne tenni az olvasót, mindenekelőtt önmagamat. Tehát még sose mutatkoztam be úgy, hacsak nem öngúnnyal, hogy író vagyok. Az sem hízelgett különösebben a hiúságomnak, ha mások tituláltak írónak. Mondjuk egy egyszerű, névtelen olvasó. És most mégis bedőltem, elérzékenyedtem, meghatódtam, egy pillanatra talán még a glóriát is fejem fölött éreztem. S mintha szárnyaim nőttek volna. Mondom, csak egy pillanatra. Nem tudom, megvallható-e ilyesmi az olvasó színe előtt. Szabad-e egy „írónak” ilyesmiről írnia. Nem tűnik-e visszatetszőnek. Még mindig annak a pillanatnak a megrendülése alatt állok. Kicsi ez az én szűkebb pátriám, lélekszáma „állandó csökkenő irányzatot mutat”. Nem az örökkévalóságnak írok, hanem annak a néhány embernek, aki itt olvas, szűkebb pátriám olvasójának. Töröktopolyán először jártunk, s ahogy bekopogunk a helyi iroda ajtaján, s ahogy a kezem nyújtom a kurucos bajuszú, kopaszodó irodafőnöknek, s még mielőtt a nevemet kimondanám, megcsillan a tisztviselő fekete szeme, s ő mondja, megelőzve engemet, ő mondja az öröm hangján a nevemet s a hivatásként vállalt foglalkozásomat. Nem először volt hasonlóban részem, nemegyszer Németh Rudolfnak véltek, vagy Németh Mátyásnak, de voltam már Bogdánfí Sándor is. Ez a töröktopolyai találkozás mégis más volt. Itt még sosem jártam, sem mint újságíró, sem mint író, bár nem érzem, hogy tudathasadásos volnék, s egyszer íróként, máskor újságíróként léteznék. Mindig azonos voltam önmagámmal. Igaz, még nem sikerült alaposan megismerni önmagamat. Nem tudom, fontos-e az írónak, hogy valahol otthon legyen a világban. Nekem ez emberként is roppant fontos. Sok rossz órám épp az okozza, hogy nem érzem magam otthon a világban. Most Töröktopolyán egy pillanatra úgy éreztem: itthon vagyok, „ez a hazám”. TÓTH JUDIT (Franciaország) Személyazo nosság Árnyéka vesztett alattvaló, úgyszólván névtelen. Eső mosta a Szajna-hidakat. Amin reggelente áthajt: a Pont de Tolbiac. Rázkódik a bábu-doboznyi kis Fiat. Visszafelé: könnyebb a Pont d? Bercy. Bádoggal zsúfolt sorok. Mégsem akarna odaveszni. Mert egyszer még elmondaná, Körül csukott acél-járművek, furgonok. (Egy percre mintha az exodus gyerekek, dunyhák, lovasszekt rek.) Sötét hatalom a sebesség. Kis dobozában ő: madzagra fűzött marionett. Elmondaná, évtized óta, nem értitek, mindent legyőz a vibráló króm-ketrecek dörömbölése, berregése. A távolság közte és közietek. Nyilván könnyebb lehetne a aolog, de mivel semmit el nem követtem, nincs mit megbocsátanotok. De idegen ég alatt szerettek és szerettem. Idegenben még életet is adatott világra tennem. Miért nem hazai ég alatt? így bélyegezték le útirányomat. Amit és ahogy ebből megformálnom lehetett, azt küldtem el, a verseket. Azt gondolván - lehet, hogy J'elettébb magabízón - hogy ez is jelenlét. Mert nem mentem el soha, ott vagyok közietek. Mert aki alatt itt csörömpöl a Pont de Tolbiac az soha titőletek el nem szakadt. Tudom mit ér a szó a recsegésben, ezerhatszáz kilométeren. Tudom, hogy ti megvagytok nélkülem. (A legsűrűbb hamu-özön, amibe megmerítettetek, a közöny.) De én tinélkületek nem. A távolsággal szembeszegezve minden törékeny és veszendő, tudhatom. Mégis bennem van mind, ami enyém. A városom, tetőivel, utcáival, járókelőivel. Barát és nem-barát hangját is visszahódítom a némaságtól, amiképp a nyelv minden szavát. Itt visszhangzik és vibrál a valóság. Több. mint a kép a film vagy a vers fénymezőiben. Nem kell, hogy bárki is segítsen: A sejtfalakon belül, a fejemben, elmúló éveimben egy ország él, mert élni kényszerítem. Ti, akiknek nem kellett távol élnetek, akik nem ismeritek, miféle kelepcévé lehet egy érzelem, nem értitek, semmilyen hatalom ki nem kezdi e kettősségeket. Végül értitek-e, vagy sem, ahol elkezdtem, ugyanott folytatom: Akár ha a közöny vagy az utálat fagyos vesszejével üssék, lefejthetetlen fonódik eredeti talajára a hűség, nincs metszőolló, hogy levágja. Kinyújtom felétek a karom, minden tűszúrás még mélyebbre tetoválja: ez egy kisebbség személyazonossága: nem élek ott, de odatartozom. 56
