Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
R akódnak egymásra (válaszfal épül tán?) téglái a sokasodó esztendőknek, amióta - egyetemre kerülve 1967-ben, majd ott ragadva a főváros szerkesztőségeiben - kiszakadtam az otthonvilág mindennapjainak valóságából. Hírhozó és hazahívó levelek jelzik azóta a múló idő állandó ünnepeit, alkalmait a várt találkozásnak: Szüretre gyertek haza! Karácsonyra várunk! Disznótorba várunk! Húsvétra gyertek! Nyárra hozd a gyerekeket! Megyünk - mint hozzánk hasonlóan sok ezer „kétlaki” még - megyünk tehát, míg van kihez, otthonról: haza. Ipolypásztóra, amelynek népéletén - hasonlóan tájaink más községeiéhez - természetesen nagyot változtatott századunk második fele. Olyannyira, hogy az életformaváltás eredményeként a mai falu nem is parasztfalu már. 1940-ben 417 keresőképes személy élt őstermelésből, 1980-ban viszont már csak 118. Összevetve a régi parasztvilágot a mai földművesek, a szövetkezeti parasztság életével: a naturális gazdálkodásról a pénzgazdálkodásra való áttérés tűnik föl a legfontosabb változásnak. Ez hozta magával annak lehetőségét, hogy az egykori „őstermelő” „fogyasztóvá” lépjen elő, aki birtokba veheti a technika és a civilizáció kínálta anyagi javakat és szellemi értékeket. Hadd ne soroljak - hiszen elért jótékony hatása korunknak minden egyes községet tájegységeinken - fárasztó adatokat arról, hány rádió, televízió, hűtőszekrény, mosógép szolgálja a falu népét azóta, hogy 1955-ben bevezették a villanyt. Hadd hivatkozzam csupán arra, hogy míg „a front előtt” parasztházban a fürdőszoba elérhetetlen vágyálom volt csupán, addig 1980-ban már 169-et írtak össze a népszámlálók; s hogy míg 1935-ben egyetlen személygépkocsi verte föl a falu porát (a körzeti orvosé), addig évtizedünk elején már negyvennégy száguldozott a kátyúk nélküli aszfaltúton ... Átalakult, méghozzá radikálisan, a népesség szociális rétegződése. 1980-as adatok szerint a falu lakóinak többsége a mezőgazdaságon kívül keresi kenyerét: az iparban (80 fő), az építőiparban (25), a kereskedelemben (15), az iskola-, a művelődés- és az egészségügyben (17). A nagyarányú szociális átrétegződés annak eredményeképpen jöhetett létre, hogy élhet a társadalom kínálta érvényesülési lehetőségekkel a falu embere is: szakmát tanulhatnak, munkahelyet választhatnak a fiatalok, kedvükre valót. Továbbtanul, akinek tehetsége van. Zseliz, Párkány, Ipolyság, a közeli kisvárosok adnak otthont a fiataloknak. S a fővárostól Kassáig számtalan település még. A kirajzások következtében évtizedről évtizedre csökken a község lakosságának száma: 1960-ban 950 lakos, ebből magyar 664 fő (69,8%) 1970-ben 805 lakos, ebből magyar 617 fő (76,6%) 1980-ban 649 lakos, ebből magyar 495 fő (76,3%) A legutóbbi népszámláláskor a község 228 épületéből húsz üresen állt. Elhagyott porták, gaz fölverte udvarok, megvakult - bedeszkázott ablakú - házak néznek az utcákra. Az Alvégben? Minden második-harmadik portán adja tanújelét némi életnek egvegy magányos lélek: tanúja századunk első 54 ZALABAI ZSIGMOND (Csehszlovákia) Hazahív a harangszó harmadának, a hajdan volt parasztvilágnak. Öreg a falu, sokszor kondul hát temetésre a harang; sokszor fogad a hírrel anyám, hogy elment ez is, meg el az is, nyugodjék szegény. Legyen könnyű neki a föld - gondolom, mert volt hozzájuk közöm, mert ismertem őket, mert így vagy úgy, de valamiképpen biztos, hogy hatottak reám esztendeiben a fogékony gyermekkornak. Talán a mozdulataikat őrzöm, izmaik játékát, ahogy megsuhintották a kaszát, fölcsipedték a lehullott szőlőszemeket: talán a nevetésük, a siratásuk; igaz meséiket arról a korról, amit meg nem éltem, de amelynek emlékeit magamban hordozom mégis a génjeimbe kódolt érzések, indulatok és mentalitás folytán - mint ahogy magában hordozza elődeit mindenki, a Csallóköztől a Bodrogközig, aki testi valójában szülőfalujából kiszakadt ugyan, ám el tőle nem szakadt, mert érzelmeinek köldökzsinórján át abból is táplálkozik, abból is gyűjt életerőt, amit gyermekként s ifjúként szívott magába falujának valóságából, a fölnevelő közösség reája testált kollektív emlékezetéből. Szülőföldünkhöz tartozunk mi kétlakiak, kétlelkűek, a szülőföldön kívül is. Messze járjuk bár tőle az utat - a születés és a halál közé kicövekeltet -, de vállunkon azzal a tarisznyával, melyet önzetlenül, viszonzást nem várva, bőkezű adományozóként csakis a szülőföld tud nyakába kanyarítani világlátni indult fiainak. Élet és halál, sorsa, szerepe, lehetősége az embernek - abban a közegben mutatja meg igazán önmagát, megrendítő és fölemelő lényegét, amelyben a rációt átjárja, átsugározza, gyöngéden átmelegíti az együttérzés, a szánalom, a szeretet. Fölnevelő közösségünkben tehát. Ezért utazunk, ha csak tehetjük, mi, kétlakiak: otthonról - haza. Megrakni újra, mert szükségünk van rá, hazaival a tarisznyát. Vigasszal, amely keserű, ám mégis éltető. Üldögélek itt, rálátva szépen a falumra, magasan a főutcáját szembekapó szőlődomb tetején, üldögélek itt órák óta már, kiszakadva mintegy az én időmből, s belehullva a rejtett, a lappangó, a tudat alatt megbúvó időben, az elődökről rám maradt emlékezetidőbe, üldögélek itt a jótékony csöndben, közepén az életkedvtől majd kicsattanó természetnek, a buja zsendülésnek, mámoros virágzásnak, a bokrait, fáit, szőlőtőkéit a lankán zöldarany hullámokban lehömpölyögteto vegetációnak, kupolája alatt a kerek kék égnek, pufók kis felhők (angyalai a békességnek) villantják felém habcukor arcukat... - gyönyörű, gyönyörű ez a nyár! -; üldögélek itt, rakosgatva az emlékeket, az enyémeket és az elődeimét, vissza 1554-ben említett jobbágy ősömig, Emericus Zalabáig, s még ennél is visszább, mély kútjáig a közösségi emlékezetnek, próbálva közben megérteni - Ágostonnal, a filozófussal szólva - jelentőségét és belső mivoltát az Időnek. Mi volt az Idő itt, e „huzatos” tájain Közép-Európának, a völgybeli fészekben, amely fölött most szívet derítőén ragyog a nap? Ez volt az Idő: tatárok vonulása az Ipoly völgyében; szétdúlt, fölperzselt otthonok. Ez volt az Idő: csákmáték és „vad úri tatárok” népnyúzása. Ez volt az Idő: Ali győzelemünnepe; megpróbáltatásai a hódoltsági falvak sorának. Ez volt az Idő: Bécs kétfejű sasmadara, amint mohón csap le a védtelen tájra. Ez volt az Idő: ellenreformáció. Lelkészüldözés és vésztörvényszék, gályarabság és templomdúlás, tiltások és jogkorlátozás. Ez volt az Idő: vérbe fojtott kuruc szabadságharc. Labancok dúlása. Ez volt az Idő: 1848-49 hiábaharca; hiénák - haynauk - tombolása. Ez volt az Idő: bakatörténelem. Első háború. Vöröskatonák. Második háború. Tűzvészek és árvizek és földrengések; valóságosan is, képletesen is. Ez volt az Idő: parányi fészek áll forgószeleiben a negyvenes éveknek... De példázza nekem azt is a falum: talpra állt mindig, nagy ütések, nagy sebek, nagy megpróbáltatások után is a nép. Seblázakban emésztődve bár, tíz puszta körömmel bár, de kiküzdötte magát csapdáiból, tőreiből, farkasvermeiből a zordon történelemnek újfent és újfent. Rendet rakott - újra és újra, és megint csak újra - a romokon; küszködött, küzdött szívósan, mint ki tudja, hogy ezt követeli tőle parancsa az önmegőrzésnek, a fennmaradásnak. Kemény próbák után zúdult rá a huszadik század, s lett faluja az, ami: falu a határon. ítéleteiben éppen ezért józan ez a nép. Elfogulatlan - mindkét irányban. Érzékeny az igazságtalanságra, fogékony az igazságosságra. És ... kétkedő. Hordozva magában nehéz emlékeit elmúlt századoknak, megtapasztalhatta ugyanis, hogy érték és erkölcs nem ismérvei a közömbös, a közönyös, a szenvtelen Időnek. Gyanakvásra, próbálván szemébe nézni sorsunknak, az álarcosán közelítőnek, ennyi épp elég. Ha van, hát bennünk van az érték. A felelősségé: a „mivé leszünk” iránt. A hűségé: népünk iránt. Ha van erkölcs, hát mibennünk van. Próbálván szemébe nézni sorsunknak, az álarcosán közelítőnek: Lám, ez meg vigasznak nem kevés ... „Huj, Huj, rá!!!” Kurjongatás ránt vissza a múltból a mostba. Futva fölfelé a dombnak, a fiam s a lányom integet felém. Mögöttük, nyári verőfényben, a falum. Késpenge kocsmaasztalon: villog az Ipoly. Vagy tükör, amelyben aranyhaját fésüli a Jóság? Ballagok tűnődve le, a gyermekeim felé. A Jövő felé. „Határon innen és határon túl: jóakaratot, meglátást, megértést, megváltást! Béke velünk.” l
