Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
KEREKES LÁSZLÓ (JUGOSZLÁVIA) illusztrációi porsóra, amely csak úszott a márciusi zöld fényben a debreceni temető üvegkocsijával együtt az irrealitásban. Hogy történhetett ez - kérdeztem magamban tőle ezredszerre, hogy elvesztettem -, hát hogy tehette meg velem, hogy meghal, mikor szeret? Ember nem vitt magával értékesebb obulust: összemarkolta és elvitte a családi mitológiát. A folytatás évtizedekkel később következett, Csikágóban. Amerikai ösztöndíjasok voltunk a férjemmel, s a hivatalos meghívó azt kérte, utazzuk be az Államokat. Valóban sok helyet meglátogattunk a két óceán között, a karácsonyt New Yorkban akartuk tölteni, de csak ünnep előtt pár nappal terveztük az odaérkezést, nem akartuk elkerülni se Bostont, se Csikágót. A középkelet, ahonnan jöttünk, vastag jéggel és mínusz húsz fok hideggel búcsúztatott, Bostonban lágyabb idő volt, Csikágóban keményebb, de azért szelídebb tél. Nagyot sétáltunk a belvárosban, ahol szóltak az utcán felállított óriási, önmaguk körül forgó karácsonyfákon a harangocskák, szenténekeket vagy karácsonyi gyerekdalt muzsikáltak, s kirakatokban, a játékszerboltokban a mechanikus játékok között mélykék ég csillagai alatt angyal szállt s a játék-Bethleniben igazi homokon pásztorok lépegettek meg báránykák, fejük mozgott, buta kis szájuk járt, s dicsérte a Teremtő fiának születését. Estig talpon voltunk, estére illetlen módon megpróbáltuk meggyőzni a programunkért felelős program officert, mi inkább visszamennénk a szállodába, hull a nagypelyhű hó, szemközt ott a tó, olyan szép kibámulni a fényverte sötétbe. Ám nem volt kitérési lehetőség, valami kísérleti színházat akartak megmutatni nekünk, megszűnt egy szekta, ennek az elárvult templomába települt be egy amatőr színtársulat, közölte, ezt meg kell néznünk, érdemes. A művészek voltaképpen olyan színészek, akik sose jártak akadémiára, viszont a legizgalmasabb csikágói produkciók az ő műhelyükből kerülnek ki. Nem illett szabódni, s azt se mondhatom, voltaképpen nem érdekelt a vállalkozás, elindultunk kocsin. Keserves hideg volt a színházzá alakított templom belsejében, de nem illett észrevenni, a szereplők pulóverben, sállal, sapkával védték volna ki a telet, nem nagyon sikerült. A darabot, amit játszottak, nem ismertem, a színészeket sem, vártam, mi történik. Egy jelenetet próbáltak, egyetlenegyet, számtalanszor, végtelen precizitással és türelemmel, valamivel távolabb egy cellaszerű helyiségben, ahol nem fért el, csak egy zongora, a zeneszámokat gyakorolták. Egy fiatal női hang próbálkozott egy dallammal, régi, nem divatos muzsika volt, mint ahogy a darab is az, a húszas évek valamikor nagy sikerű egyik terméke, a dallam olyan behízelgő volt, olyan könynyed, hogy én is utána tudtam zümmögni, csak úgy az orromon át, Iá lalá Iá lalá lalá. Mikor már vagy ötödszörre dünnyögtem el, zavarba jöttem. Én ezt a dalt már hallottam valamikor - éreztem, s azt az egyszerre feszítő, egyszerre stimuláló nyugtalanságot éltem át, ami a rejtvényfejtéssel jár. Hol hallhattam, most vagyok Csikágóban először, nem ismerem a húszas évek Amerikájának színdarabtermését, hát honnan tudhatom ezt az éneket? A színészek egy szövegrész felett tanácskoztak, a színpadon éppen nem volt akció, a dal hirtelen szabadabban, hangosan zengett, nem nyomta el a szövegmondás. Az éneklő színésznő pontosan artikulált, a szöveget is értettem, azt dalolta el, ő magánkívül van a boldogságtól, övé a világ, ő most csak kószál, énekel, gyönyörű az élet. Most már szöveggel dúdoltam utána, szöveggel, szűk torokkal, mert már nem is izgalmas, de gyötrő volt ez a déja entendue, aztán egyszer csak meglett a megoldás segítség nélkül, ingyen, kegyelemből, ahogy a csodák történnek. Nagy langyos víz hullámzott fel a templomhajóban; szelíd hullámok verték a falakat, és ott úszott felém a tajtékon át a Vízibornyú és a hátán ült az apám. A Vízibornyút kísérték is, kétoldalt Misi és Kata, és Tóth Lórika, aki nem tudott sorára várni, ott szégyenkezett mögöttük, mert neki alga volt a hajában, Misinek meg Katának meg csikóhal és tengeri csillag. A Vízibornyú szájában gramofontölcsér piroslott, az a réges-régi, és áradt az ének és az apám ott nevetett a hátán és azt mondta a minden sarokból zengő muzsikában, hogy boldog ünnepeket kíván a Vízibornyú, köszönjem meg neki és viszonozzam. Úgy sírtam, hogy a próba megállt. Úgy sírtam, hogy azt hitték, rosszul leszek. Ügy sírtam, hogy nem tudtam megmagyarázni semmit, senkinek, a férjemnek sem, a program officer úgy nézett rám, mint élete nagy tévedésére, hazavitt és lerakott a szálloda előtt, egész diplomáciai neveltetésére szüksége volt, hogy el tudjon búcsúzni nyájasan: nyilván megviselt a tél, a klímaváltozás - vigasztalt -, mindig megvan a téli útnak a kockázata. Vízibornyú, mondtam neki sírva és magyarul. Többet utaztam életemben, mint Miller ügynöke és kollokváltam Debrecenben mínusz huszonnyolc fokos hidegben az erdőn. Nem árt nekem a tél. Vízibornyú.- Mi történt? - kérdezte a férjem a szobánkban. - Soha életemben nem láttalak hisztérikusnak.- Vízibornyú - feleltem, és pergett a könnyem. Nem értette, csak nézett. Hogy érthette volna. Nem értette azt más, csak az apám meg én.- Figyelj - nyugodtam meg később annyira, hogy összefüggően tudtam beszélni. - I’m sitting on top of the world, just strolling along, just singing a song.-Es?- Az apám nem tudott angolul, és énekelni akart mindenképpen, mert én úgy kívántam. Megcsinálta a dalt, beépítette a vokálisokat magyar szavakba.- Most sem értem.- Dehogynem. Figyelj! Lám Misi meg Kata előtt Tóth Lórika leng. Vízibornyú.- I’m sitting -- Igen. Ez Lám Misi. - On top of the world -- Igen. Ez a meg Kata előtt. És a just strolling along a Tóth Lórika. - A singing a song? - Az a Vízibornyú. A Michigan tavon nagy hullámokat vert a karácsonyi szél. Akkor már a férjem is látta, mert nyilvánvaló volt: Szabó Elek, Debrecen szabad királyi város hajdani kultúrtanácsnoka egy kislányt tart a jobb karján, baljával egy víziborjú csillagos nyakörvébe kapaszkodik és úszik, úszik a téli tóban, körötte nap és hold és csillagok, és énekel, mert a gyereke erre kérte, hát Misi meg Kata előtt Lórika hág a hintára és mert karácsony van, a csodák ideje, a Vízibornyú égnek emeli puha orrát és ő is énekel. Jézus születésekor a barmok is beszélnek. 53
