Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-12-01 / 23. szám
E gyik legelső gyerekkori élményem határozott kontúrú: hároméves vagyok, talán még annyi sem, a zongorára ültettek, ott várakozom, apám új hanglemezzel érkezik, mögöttem áll a gramofon, apám mindjárt meg akarja osztani az élményét, zeng is már a fülembe a hátam mögül az amerikai sláger. Apám nem tud angolul, de szeretné énekelni, hisz minden dallamot első hallásra rögzít rendkívüli zenei memóriája, nekem is tetszik a dal, dünnyögném utána én is, hiszen mi ketten együtt szoktunk énekelni, de nem sikerül, idegen nyelvű a szöveg, hát mit daloljak és hogyan, pedig milyen kellemes a melódia. Tiíi - kezdi az apám - tá tata liti, próbálkozik tovább, ennek semmi értelme, ahogy megpróbálja utánozni legalább a vokálisokat, de azért csak küszködik, holott nem értem, mit közvetítene, szöveget követelek. Töpreng. Nem tudja a nyelvet, fogalma sincs, miről szól a dal, de ha arra kérem, énekelje el, ki kell találnia valamit. Jár fel s alá, fejét töri, én reménykedve figyelem, aztán egyszer csak megáll és rákezd az énekre. Nyelvi fantáziája bűvös játékával már átírta a szöveget az ismeretlen nyelvből, kicsit furcsa közlés kerekedik belőle, de izgalmas és követhető. Lám Misi meg Kata előtt Tóth Lórika leng. Vízibornyú. Micsoda élmény! Nem ismerek Misit, Katát sem, kivéve anyám egyik barátnőjét, de azt apám formálisabban szólítja, Tóth Lórika meg vadonatúj személyként lép családi mitológiánkba, ahol minden ismerősnek a szüleim adtak nevet, volt a baráti körben Övigló, Vörösképű, Kralle és Goldfrász. Tóth Lórika eddig nem szerepelt, de a szavakból azonnal kiderült, nem vesztettünk semmit, mert udvariatlan lány, erőszakos, nézheti majd, mi lesz a sorsa, majd elintézi a Vízibornyú. Borjút láttam eleget, de az mind szárazon élt, persze ez nem zárta ki azt a lehetőséget, hogy vízbeli fajtája is lehessen. A Vízibornyú helyére került volna a tudatomban, ha van a mondatnak folytatása, de nem volt, apám csak a dal két első angol sorát magyarította, s ezzel megvetette későbbi olyan esztétikai élményeim alapját, hogy sosem okozott gondot, ha valami szépirodalmi szövegnek vagy képzőművészeti alkotásnak nem volt realista megfogalmazása, attól még - éreztem -, hogy esetleg sose jövök rá a pontos megfejtésre, még élvezhetem a művet, sőt. Van az át nem élés átélésében valami rejtelem, ami pluszt ad hozzá. Akkor is, először szembesülve egy befejezetlen mondattal, azonnal működni kezdett a saját fantáziám, s kialakítottam mindenki segítsége nélkül magamban és magamnak, a valóságban mi is történt. Ezek szerint Misi és Kata előtt Tóth Lórika szemtelenkedett fel a hintára, mert hiszen minden hintán történik, máskülönben mitől lengene Tóth Lórika. Nyilván a sorrendet vétette el, elsőnek talán Misinek járt volna a játék, utána Katának és csak a legutolsó lett volna ő, de tolakodott, és azt a Vízibornyú nem helyeselte, és azonnal megjelent intézkedni, hiszen a második sor végén már kimondódik a neve, s ki tudja, merő gyöngédségből mit titkolt el előlem már megint a család, amely hozzászokott, hogy mihelyt tragikus végű mese vagy szomorú dal jut a tudatomig, sírás következik, kétségbeesem, ezért írták át nekem heppienddel az irodalom csüggesztően végződő alkotásait. Elmeséltem az Ókútban, hogy Petőfi haramiáját is jó útra térítették a kedvemért, mert ordítottam a kétségbeeséstől, hogy az csak támaszkodik a fokosa nyelén, holott nyilvánvalóan akasztás lesz az ügy vége, pásztor lett belőle, becsületes foglalkozású. Érdekelt a váratlanul felbukkanó Vízibornyú, megkérdeztem apámtól, mikor találkoztak, honnan ismeri. Nem is habozott, szüleim fantáziája fénylő világának sugárzó függönye mögött két pályáját meg nem futott író viliódzott. „Vízibornyú a barátom - mondta apám nehogy félj tőle, jó állat, én lovagolok rajta, ha messzi útra megyek, csak olyankor te már alszol.” Kértem, egyszer keltsen fel, ha indul vagy érkezik, hadd találkozzunk. „Majd - ígérte apám. - Most Misié meg Katáé, mert Tóth Lórika megsértette őket, és nem szabad más ember helyét elvenni, ez illetlenség.” Messze nézett, nem teljesült vágyai után, nem tudtam, mit néz, de nagyon örültem, hogy neki barátja a Vízibornyú, egyáltalán, hogy a Vízibornyú a mi emberünk. Tovább érdeklődtem: „Mondja - anyámat tegeztem, apámat magáztam holtig, ez olyan volt, mint a kacérkodás, valamit azért távolítottunk, hogy még közelebb legyen, játék volt mindenképpen, nála tudatos, nálam öntudatlan -, maga akkor vízben lovagol?” „Persze - felelte apám -, fütyülök neki, Vízibornyú kijön a vízből, én ráülök, indulunk.” És elkezdte újra az éneket és akkor már én is vele csipogtam, lelkesen és hamisan, de örökre megjegyezve az angol dalt, amelynek lemeze számtalan egyéb fontos tárggyal együtt eltűnt, mint az aranyozott, óriási, oroszlánkörmös karácsonyfaláb, a tálból az üveggyümölcsök, az etazser, amelynek lakkján hosszú kínai történet játszódott le, a zongoraszék, a gramofon. Vízibornyúra utoljára felnőttként apám temetésén gondoltam, a pap mellett lépegettem és rá-ránéztem hitetlenkedve a ko-SZABÓ MAGDA p A VÍZIBORNYÚ 52
