Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-02-07 / 3. szám
First Hungarian Baptist Church ELSÓ MAGYAR BAPTISTA GYÜLEKEZET 157 Falkirk Street, Toroata. Oat. MSM 4K4 Rev. Her jeer kJ Géza, Tel: 752-1687 MEGHÍVÓ LŐRINCZE LAJOS egyetemi tanár, az MTA Nyelvtudományi Intézetének tudományos tanácsadója gyülekezetünk meghívására 1986. október 19-én a d.u. 3 órakor kezdődő istentisztelet keretében előadást tart. Előadásának címe: A BIBLIA ÉS A MAGYAR NYELV Minden érdeklődőt szeretettel várunk! Wllso Ave. 35 V, 1 1 III IkJrk St. 1 2 S w E | < i m u. Brook Are. K + 4 cetébe másnapra, a vasárnapi istentiszteletre. Szívesen tettem éleget a meghívásnak, kétszeresen is. Először, mert arról a manville-i kis református közösségről vdlit szó, ahol Hamza András barátunk lelkészkedett élete utolsó éveiben. Hamza András, aki lelkes támogatója volt a magyar ügyeknek, fáradhatatlan segítője az anyanyelvi mozgalomnak, szerkesztője az ötágú Síp című .irodalmi, társadalmi folyóiratnak, tagja az MBK-nak, s akinél nyolc évvel ezelőtt már jártam is Manvi'lte-ben. De még nagyobb vonzóerő volt számomra az, amit utódjáról Strickier Istvánról hallottam. Ez a 'fiatal lelkész nem magyar származású és — mint élmondták — csak nemrég tanult meg magyarul: az egvetsmen egy magyar teológus gyárul. Az is nagy dolog — ilyénnél is találkoztam —, hogy az amerikai származású, magyarul szinte semmit sem tudó férj nemcsak elnézi, eltűri, hogy felesége magyarul tanítsa a gyerekeket, hanem biztatja is házastársát a magyar munkára, magyar ügyekben való részvéteire, látván és belátván, hogy ez a feleségnek öröm, lelki szükséglet. Ismét csak egy példa. Az előbb említett Faust Ilona, aki meghívóm és vendéglátóm volit San Diagóban. bizony aligha tudta volna, aligha tudná olyan jól ellátni rengeteg feladatát a magyar egyesületben, a hét végi iskolában, nem tudna részt venni egy magyar lap szerkesztésében, nem tudná ellátni népes családját, ha nem erezné férje megértését, nem tapasztalná biztató támogatósát, készséges és fáradhatatlan segítségét. A tényeket nem szabad letagadni, a valóságot nem jó. nem helyes illúziókkal felcserélni. Hiszen a gondokat, a nehézségeket ismernünk kell, hogy megszüntessük vagy legalábbis enyhítsük őket. De meg kell látni a biztató példákat is, mert ilyenek is vannak szép számmal. S ezeket keli elsősorban emlegetnünk, felmutatnunk. Hadd mondjak még el egy egészen különleges, de különösen szívmelengető példát. New Brunswickban az öregdiák Szövetség tagjainak beszéltem szeptember végén a közös munkáról és gondokról. Az előadás és beszélgetés után egy fiatalember jött oda hozzám, bemutatkozott s meghívott a gyülekebarátja révén került hozzánk közelebb, kapott Magyarországon egy egyéves ösztöndíjat, s visszatérve elvállalta a manvdMe-i 'gyülekezet pásztorolásá't. Nyeste Zoltánékkal, 'Schmidt Bőiáékkal s Nagy Kárdlyóklkal együtt meghatódva hallgattam magyar nyelvű imáját és magyar prédikációját a sáfárkodásról. Kívánom neki a Magyar Híreken keresztül is, hogy jó sáfára legyen annak az ügynek, amelyet életcéljául választott. S kívánom azt is, hogy példája minél több magyarnak adjon biztatást, erőt a magyar nyelv, a magyar kultúra érdekében végzendő munkára. — Amikor azt kérdeztem, hogy „simán” zajlott-e le a nagy utazás, voltaképpen nem is csak a közlekedés körülményeire gondoltam, hanem arra is, nem érték-e támadások, meg talán az is megérdemelne egy mondatot, hogyan bírta az utat egészséggel? Végül is túl van a hetvenen. — Hogy az utóbbival kezdjem: nem jogtalan a kérdés, mert én egészségileg — főként „gyomorilag” — elég gyatrán bírom az utazásokat. De most — magam is csodálkozom rajta — nem volt semmi baj. Ami nyilván annak köszönhető, igazán köszönhető, hogy minden vendéglátómnál nagyon jó dolgom volt. Ami a támadásokat vagy egyéb zavaró momentumokat illeti, ezek is elmaradtak. Tulajdonképpen számíthattam volna rájuk, más is gondolt ilyesmire. A torontói előadáson a hallgatóság soraiban láttam egy kanadai rendőrt is. Az előadás után valaki bevallotta, hogy ő kérte a rendőrség jelenlétét, biztonság okából, mert emlékezett rá, hogy 1970-ben is szükség volt rendőri beavatkozásra ... Most békésen, jó hangulatban folyt le a találkozás és az élőadást követő élénk vita. De másutt se volt másként. Elmaradtak az újságok támadásai is, sőt: a Nyugati Magyarság és a Tükör nagyon határozottan kiállt mellettem, propagandát csinált az előadásoknak. (Az elsőt Miklóssá István, a másodikat Kosaras Vilmos szerkeszti.) De más lapok is hirdették az előadásokat. Hogy nem volt — vagy legalábbis nem mutatkozott meg — komoly ellenállás a találkozásokkal kapcsolatosain, annak oka egyrészt az, hogy csak oda mentem, ahova hívtak s ahol szívesen láttak. Azután pedig: az Anyanyelvi Konferencia tizenöt éve alatt már igen sókan meggyőződtek róla, hogy valóban azt tesszük, amit hirdetünk, s hogy szavaink és tetteink mögött nincs reltett szándék. Persze tudom ón azt, hogy még nagyon sokan vannak, akik elzárkóznak a kapcsolatoktól, akik gyanakodva nézik az Anyanyelvi Konferencia tevékenységét, s akik az én előadásomra se jönnének el. Ezekkel nem is vitatkozom, legfeljebb azt ajánlom nekik, próbálják tárgyilagosan szemlélni a munkánkat, s gondolják meg, hogy a közös gondok megoldásában, a közös feladatok elvégzésében többre mennénk, ha jobban megértenénk egymást. De ezt a kérdést ki-ki a maga Mkiismeretével intézze el. Hiszen nem mindenben azonos a nézetünk, véleményünk azokkal sem, akikkel Lake Hopeon vagy az Anyanyelvi Konferencián tanácskoztunk. De — sokan mondtuk már — azt kell néznünk, ami összeköt bennünket, nem azt, ami elválaszt. Ez a feltétel nemcsak itthoni és kinti viszonylatban érvényes, hanem kül ön-Jkülön is, hiszen — mondjuk — a Magyar Baráti Közösség tagjai sem vallanak egymással mindenben azonos nézeteket. — Volt-e ideje, módja arra is, hogy néha „magánember" legyen a kint töltött idő alatt? — Nem mindig lehet szétválasztani a két állapotot. Még az sem egészen magánügy, hogy találkoztam Harsányi András református püspökkel, hogy Washingtonban Bakó Elemért, egykori nyelvész kollégámat meglátogattam, vagy hogy New Yor kban fölkerestem a neves magyar grafikust, Szalay Lajost, Chicagóban meg régi barátomat. Szathmáry Lajost, vagy hogy Torontóban kerestem a találkozást Tűz Tamás költővel. Még kevésbé magánügy Korponay Miklóssal, a Rákóczialapítvány gondnokával való találkozásom. s hasonlóképpen az sem. hogy Kovrik Bence profeszszorral, a nemrég alakult Magyar Kutatóintézet igazgatójával is beszélgettem intézetük terveiről. Folytathatnám az ilyenféle programok felsorolását. De lehettem valóban magánember is, sok igazán szép élményben volt részem az előadások, találkozások között. Csodálatos tájakat láttam; barátaim, vendéglátóim jóvoltából kiállítások, múzeumok, emlékhelyek egész sorát nézhettem meg Amerika-szerte. — Kérhetek egy-két kedves, humoros emléket is az útról? Bizonyosan akad ilyen is. — Tessék. Ez lehet a címe: Találkozások. A zürichi repülőtéren vártam a beszállásra New York felé. Ahogy ott lézengtem, valaki rám szólt: Szervusz, Lajos. Hova igyekszel? Mondom: New Yorkba. S töröm a fejem, vajon ki lehet. — Igen? Én is. Csak nem az Itt-Ott konferenciára? — De oda. — Na akkor együtt megyünk. Hogy vagy? — Mondom: megvagyok. S te? Hol laksz mostanában? — Még mindig Bázelben. Ez egy kicsit felélénkített. Bázel! — Tudod, egyszer voltam én is Bázelben. Felejthetetlenül kedves, szép nap volt. Főként azáirt, mert egy rendes magyar ember egész nap velem volt, mindent megmutatott. Nagyon rokonszenves ember volt. Sajnos, a nevét elfelejtettem . . . — Segíthetek neked? Én voltam. Valóban ő volt, Kovács Andor, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem egyik vezetője, aki akkor segítségemre volt. A másik történet: Szeptember elején, ha jól emlékszem, 11-én a floridai Orlando repülőterén vártunk a felszállásra, hogy az ugyancsak floridai Melbourne-be repüljünk, ahol is engem a Palm Bay-i magyar baptista egyház prédikátora várt, mert meghívtak, hogy tartsak náluk előadást a magyar nyelvről. Egyszer csak azt hallom néhány ülőhellyel élőbbről: Nézzétek, micsoda behemót repülőgépek. Majd hozzáfűzte az érdeklődve kitekintő két asszonynak: a behemót az bibliai szó. A leszálláshoz készülődve arra gondoltam, hogy ez a kérdés talán egy rádiós ötpercet is megérne, s mikor a magyarul beszélők mellett elmentem, visszanéztem rájuk egy pillanatra. Kicsi a világ, a férfi széles mosolylyal felkiáltott: Tanár úr, az Isten áldja meg. maga is itt van? Igen, mondom, előadó-kőrúton vagyok. — Mi látogatóba jöttünk, mondta a' férfi; otthon mindig hallgatjuk ám! — Akkor, ha hazamennek, hallgassák meg november második hetében az Édes anyanyelvűnk öt per cat, a behemót-ról lesz benne szó. Az ötperc valóban ©1 is hangzott, Bányai Jenőék hallgatták is. Ott a repülőtéren elköszöntünk egymástól, de lent újból találkoztunk: ők is a baptisták meghívására érkeztek Palm Bay-ba! — A utolsó kérdésem: mikor vállalkozik ismét ilyen nagy útra? — Ha az eddigi „menetrendhez” tartjuk magunkat. 1994-ben lenne ismét esedékes, mert eddig nyolc évenként jártam Amerikában: 1970-ben, 1978-ban és 1986- ban. Ezt megbeszéltük — tréfásan — Lake Hope-on is, mire egyik barátom azt javasolta, hogy az ötödik találkozó legyen „szabálytalan” időpontban, ne 2002- ben menjek, hanem az Úrnak kétezredik 'évében. Beleegyeztem! POKORNY ISTVÁN 7
