Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-11-20 / 22. szám
A beteg és az egészségügy. Óriási téma, jóval meghaladja egyetlen riport kereteit. így csak arra vállalkozható tunk, hogy felvillantunk néhány — jellemzőnek tartott — e (kérdéskörrel kapcsolatos véleményt. A 'betegét, az ápcó lónőét, a körorvosét, a kórházi főorvosét: ápolásról, gyógyításról, ellátásról, hálapénzről, az egészségügy mai helyzetéről. őszintén megbántam már, hogy elfecsegtem ismerőseim körében, hogy az egészségügyi ellátásról készülök riportot írni, mindenki ötletek, tanácsok sokaságával halmozott el, miről szóljon a riport és elmondott egynéhány, betegsége kapcsán személyesen átélt, illetve közeli hozzátartozójával történt rémes esetet. Sírva panaszolta például egy 24 éves szép fiatal lány, hogy ötödik éve sebes mindkét lábszára. Ókát — bár öt év alatt 51 orvos vizsgálta több tízezer forint „hálapénz” ellenében — nem tudják kideríteni, de ami még nagyobb baj, a nyílt sebet képtelenek begyógyítani. Sértetten panaszolja egy nyugdíj előtt álló pedagógus, hogy súlyos szemműtétje után a klinikán pótágyra szorult, onnan egy hordágyra és végül a kórteremből is ki a huzatos folyosóra. Egyébként a műtét sikerült. Rezignáltan mesélte a gyermeket váró barátnőm, amikor meglátogattam az egyik belvárosi kórház nőgyógyászatán, hogy a mellékhelyiségeket alig takarítják. Van-e szebb hivatás, nőiesebb szakma, mint a betegápolás? Jóság, gyengédség, türelem, kedvesség, szeretet, és magas fokú erkölcsi érzék kell hozzá. Vajon miért oly kevesen vállalkoznak rá? Hosszú évek óta krónikus az egészségügyben az ápolónőhiány. A kisvárosokban még csak hagyján, ott egyéb munkalehetőség híján inkább vállalkoznak a nők három műszakos ápolónőségre, de a fővárosban az állások jelentős része nincs betöltve. És az aki mégis vállalja ezt a munkakört, attól sokat követelnek, ám ellenszolgáltatásként túl keveset kap a társadalomtól, túl keveset a borítékban. KÖRSÉTA Ági nővérnek az N. kórház belgyógyászatán szegődtem nyomába, és feltettem neki a „miért ápolónő?” kérdést. Válaszolt volna, de szólt egy csengő, beteghez hívták. Aztán, amíg munkaideje tartott, hordta az ágytálat, injekciózott, vért vett, infúziót kötött be, hőmérőzött, ebédet osztott, vérnyomást mért és egy elhunyt beteg után fertőtlenítette az ágyat. Csendes, nyugodt napja volt. Megtudtam, az osztályon van egy raktár, ez a rejtekhely. Ha egy ápolónő úgy érzi, nem bírja tovább és pár percig magányra var szüksége, ide vonul vissza. Ezúttal ketten rejtőzködnek. A szereposztás nyilvánvaló: Marika sír, Kati vigasztalja. — Tizenkét éve vagyok ápoló m, tíz évet ebben az intézetben húztam le, t ma reggel négyszáz forinttal kevesebbet találtam a fizetési borítékban, mint amennyi járna. Ezzel betelt a pohár. Itthagyom az egész kócerájt, de még az egészségügyet is messziről elkerülöm — mondja elcsukló hangon. — Hogy kaphattál kevesebb pénzt? — kérdezi Kati. — Én is ezt kérdeztem a főnökömtől. Azt válaszolta: a helyettesítésért most kevesebbet ad, mert háromszor elkéstem, és jobb, ha erről hallgatok. De én nem hallgatok. Két gyermekem van. tizedik éve, hogy elhagyott a férjem, egyedül nevelem őket. Amikor délelőttös vagyok, ötkor felkelnek velem együtt. Megreggeliztetem, felöltöztetem őket és hatkor elindulok, ök fél nyolcig ülnek a lakásban, csak akkor indulnak az iskolába. Ilyenkor előfordul, hogy néhány percet kések. Ezt jegyzik, de ha tovább maradok, azt nem. Nem tudom, miért hagyta el Marikát a férje, de az tény, hogy nincs még egy olyan foglalkozási terület, ahol annyi magányos nő, elvált asszony lenne, mint az ápolónők között. önzők a férjek és azt szeretik, ha a feleség éjszaka mellettük alszik — magyarázta egyikük. Az osztályon bizony előfordul, hogy a nagy nővérhiányban az otthoni gondozás megoldatlansága miatt sokszor hetekig, hónapokig kórházban maradó „öregmamákkal” türelmetlenebbek, feledékenyebbek, ellátásuk, gondozásuk sok kívánnivalót hagy maga után. Az intenzív osztályon viszont, ahol életet mentenek, mindig fegyelmezett, megfeszített munka folyik. Szól a telef on, Ica nővér nyúl utána. — Kész a műtét, jön a beteg — jelenti, és a négy nővér egyszerre ugrik. Gépeket cipelnek, műszereket hoznak az üres ágyhoz, steril csomagokat bontanak, injekciókat, gyógyszereket, vért készítenek elő. Mire nyílik az ajtó és betolják az eszméletlen beteget, minden készen áll. Gyorsan felkerülnek a fityulák, a szájkendők, a gumikesztyűk. A főorvos csak a szemével jelez és megkezdődik az életmentés. Bekapcsolják a lélegeztető gépet, számolják a pulzust, infúziót kötnek be, vért vesznek és vért adnak, mindenki tudja, mi a dolga. Akkora a csönd, hogy a beteg felerősített szívverését akár a másik szobában is hallgathatnám. Egy óra, másfél. Ki tudja, mennyi telt el. A szívverés kiegyensúlyozott, a vérnyomás normális, a beteg kapja a friss vért, a gép lélegezteti. Kiszállingóznak az orvosok, a nővérek maradnak. Kettő le nem veszi a betegről a szemét, a másik kettő takarít, csomagolja a felesleges műszereket, gyógyszereket. Hajuk csapzott, arcukról csorog a veríték. Szótlanok. Aztán egyikük felsóhajt: — Ez nem volt könnyű, a túlvilágról hoztuk vissza. A vonások megenyhülnek, a négy nővér megállapítja: K. í.-né 56 éves háztartásbeli él. Csak másodpercek telnek el, amikor nyílik az ajtó, újabb beteget tolnak be. Közlekedési baleset áldozata, élet és halál között... Véget ért a rendelési idő a Z.-i körzeti orvosi rendelőben. K. Z., a körzeti orvos, néhány éves kórházi gyakorlat után lakásgondok miatt vállalta el egy évtizeddel ezelőtt ezt a falusi körzetet. — Nem bánta meg a cserét? — Van ennek előnye is, hátránya is. Előnye, hogy az ember önállóan dolgozhat és a kórházihoz viszonyítva sokkal változatosabb a munka. Körzetemhez a környék kétezerkétszáz lakosa tartozik, többségük mezőgazdasági munkát végez, egy jó részük pedig kétlaki életmódot folytat: vagyis nappal a városban, az iparban, munkaidő után pedig a háztájiban dolgozik. Ez azt is jelenti, hogy mindenféle betegséggel találkozom napi munkám során. Megtörtént már az is, nem is egyszer, hogy nem ért ide időben a városból a mentő és szülést kellett levezetnem. — Hogyan telik a körzeti orvos napja? — Már kora reggel a lakásomon, vagy itt a rendelőben megtudom, hova kell beteghez kimennem. Délelőttönként rendelek, átlagosan negyvenen fordulnak meg nálam. A délután a látogatásokkal telik, hat-nyolc beteget kell felkeresnem. Panaszra nincs okom, nem túl nagy a körzetem, a legtávolabbi pont, ahova kijárok 12 kilométerre van. Minden harmadik nap ügyeletes vagyok, ilyenkor még éjszaka sem mozdulhatok ki otthonról, mert a szomszédos községekből is engem hívnak, ha baj van. Ehhez jönnek minden második hétvégén a szuperügyeletek. Ebben a két napban még moziba és a szomszédba se mehetek. És még valami, hetente egyszer délután terhes anyáknak tartok rendelést. — Elég nagy az elfoglaltsága ... — Hát nem unatkozom, de szívesen csinálom. A baj csak az, hogy nem értékelik a munkámat. Most hagyjuk az anyagiakat, az erkölcsi elismerésről beszélek. A munkáltatóm a községi tanács, a falu vezetőihez szigorúan alkalmazkodnom kell. A tanácsi vezetőknek fogalmuk sincs az orvosi munkáról, hogyan tudnák megítélni, miként végzem a dolgom, ök az után ítélnek, kellemes-e a természetem, hajlandó vagyok-e kompromisszumokra, a beteg pedig — ugyancsak laikus — arról, hogy imosolygós-e, kedves-e az orvos. Egyszóval az ember kényszerhelyzetben van. Csak egyetlen példát említenék: van itt a közeli községben egy orvos, aki nem tud kijönni a helyi vezetőkkel. Jóllehet tíz évvel idősebb nálam, fizetése 2000 forinttal kevesebb az enyémnél. Arról aztán ne is beszéljünk, mi történik, ha valaki feljelent. Ha meg tudom védeni magam, rendben van, de ha nem, a kutya sem áll mellém. Egy életre tönkretehet egy rosszindulatú feljelentés. — Ez azt jelenti, hogy nincs szakmai főnöke? — Elvileg van. B.-ben létezik egy szakmai főorvos. Pár éve volt is nálam ellenőrizni. Megnézte a naplót, a táppénzesek névsorát, kezet ráztunk és távozott. Kapcsolatunk teljesen formális. Tehát sem ellenőre, sem pedig szakmai támasza nincs a körzeti orvosnak. — Nem vágyik vissza mégis a kórházba? — Azt azért nem. Ott az osztályvezető orvos élet-halál ura. Nem a fegyelemtől idegenkedem, hanem attól, hogy minden kórházi osztályon pénzre megy a játék. A főorvos például elveheti a beosztottaitól a „pénzesnek tűnő” beteget. És bármilyen szakmai kérdésről van is szó, vitának helye nincs, holott a fiatalabb orvosnak is lehet igaza. Ha pedig az ember nem tartja magát a belső íratlan szabályokhoz, netán a főnökét megsérti, megnézheti magát. Az orvosi hierarchia merev. Legtöbbször az évek számától függ, hogy a szakmai ranglétrán ki hol helyezkedik el, s nem attól, hogy elég tehetséges, lelkiismeretes-e. Osztályvezető főorvosok jobbára klinikai orvosokból lesznek, aki kórházi osztályon kezd, az 20—30 év alatt legfeljebb másodfőorvos lehet. — Azt mondja, a kórházi osztályokon a pénzért folyik a harc. És a körzetben? ön nem fogad el hálapénzt? — Hát hogyne fogadnék. Itt a rendelőben persze nem, de ha házhoz hívnak ... Nem tehetem meg, hogy visszautasítom, hiszen a fizetésembe ezt belekalkulálták. Ha csak arra hagyatkoznék, amit havonta bérként felveszek, nem tudnék megélni, nem tudnám a családomat eltartani. Pedig nincsenek luxusigényeink. Feleségem itt vidéken nem tudott elhelyezkedni, a háztartást vezeti, és a kislányunkat neveli. A körzeti orvosi fizetésből EGÉSZSÉGÜGYI 10
