Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-11-20 / 22. szám

AHOL A JÓISTEN IS MAGYAR VOLT

Cleveland, Buckeye Road. Ahogy Kemény György költő nevezte: Bakarúd. Ahogy a régi magyarok hívták: Baka utca. Az amerikai Debrecen főutcájának kötetnyi irodalma van.

A találkozás első pillanata ezért különös, szorongató — a lehangoló látvány azonban gyorsan kijózanít, s elszomorít.

C level and nek ezen .a részén a múlt században a Rice-farm húzódott. Rice német bevándorló volt, nevét egy iskola őrzi, amelyhez ő adta a telket a városnak. Az utcát később Buckeye-nak nevezték el. Az Egyesült Államokban élő író, Sári Gál Imre Clevelandi Magyar Múzeum című könyvében házról házra járja végig. „Szórakozzunk vagy sírjunk. Kacagjunk könnyesen a nehéz kézzel rótt apróhirdetések. táblák és cégérek láttán. Maholnap máshol nem is olvashatjuk ezeket, csak itt e lapokon.” így igaz. Ma már csak e könyvből lehet tudni a vagy kétszáz magyar címről, névről, cégről. Magyar nevet elvétve látni a lepiszkolódott falakon.

A háromnyelvű üdvözlőtábla szomszédságában, egy grundon, fekete gyerekek rúgják a labdát, pocakos fekete asszony jókora szatyorral vonul, de azért megfordul, hogy megbámulja az idevetődött idegent. A mozdíthatatlan magyar múltat idézi azonban a Szent Erzsébet római katolikus templom és az Első Magyar Református Egyház csodálatos épülete. Szilágyi István nagytiszteletű úr végigvezet a nagy termeken, mindent elmagyaráz, majd a kijárat felé visz. „És most következhet a meglepetés.” Átmegyünk a túloldalra. A nagytiszteletű úr becsönget egy kis házba. Töpörödött, fehér hajú néni nyit ajtót. Mrs. Kautzky Bognár Mária csaknem hetven éve lakik itt.

A nappaliban az asztalon fehér damasztterítő, rajta piros-fehér-zöld virágcsokor, tányérok, poharak. Mindnyájan zavarban vagyunk. Mrs. Kautzky, mondja Szilágyi nagytiszteletű úr, hiszen mi csak egy fél órára jöttünk, de az öreg hölgy rendíthetetlen:

— Nem baj, üljenek csak le. Ha velem beszélni akarnak, akkor enniük is kell.

Mária nénit nem soká kell kérlelni, hogy meséljen.

— 16 éves voltam, amikor Amerikába kerültem. Nem a családommal jöttem, hanem egyedül. Három fiatalember volt még a falumból, azok kísértek ... Odahaza nyolcán voltunk gyerekek, öt lány és három fiú. Apám földműves volt. Ungi vagyok. Tudják merre van?

Egy eset — a sok tízezer eset közül.. . Albert Tezla professzor, a régi amerikai bevándorlást megjelenítő 'könyvében a megyei főispán jelentését idézi: „A kivándorlásnak okai gyanánt általában a nagymérvű eladósodás, szerencsés esetek izgató ereje, a meggazdagodás vagy legalább jelentékenyebb tőke utáni vágy mondhatók.”

— Az egyik nővérem már korábban eljött Amerikába, ö írt, hogy jöjjek én is.

— Tudott angolul Mária néni?

— Hogy tudtam volna? Még a városban sem jártam. Vonatra ültem, olyanra, amibe az állatokat teszik, ültünk a lócán, úgy mentünk Hamburgba. Nagy szerencsém volt, mert csak öt napot töltöttem a tengeren. Az egy expresszhajó volt. Hanem én olyan beteg lettem, hogy egész idő .alatt csak feküdtem és sírtam. Étel nem maradt meg bennem semmi. A végén a kapitány úr szólt, hogy tegyenek a hajó közepére, a fedélzetre. Hoztak nekem egy nagy uborkát és sajtot, azt végre meg tudtam enni. Azután pedig már megláttuk New Yorkot.

Következett a cselédélet, vagy fél esztendeig New Yorkban (nagyon rendes családnál voltam, mindig előre megmutatták, hogy mit kell csinálnom), azután Clevelandben, a Buckeye Roadon.-T- Farm volt itt akkor. Földek, tehenek, disznók. Hanem az emberek mind magyarok voltak errefelé, angol szót nem lehetett hallani. Talán még a jóisten is magyar volt.

*

A történet itt rövid időre két okból is megszakad. Az egyik: Mária néni angol rokona behozza az aranyszínű csigalevest. „Tedd csak le” — mondja neki magyarul a néni. A másik ok pedig egy másik történet —arról, milyen is volt errefelé az élet néhány évtizeddel ezelőtt. Sziklay Andor diplomata, a briliáns humorú, ragyogó tollú krónikás mesélte Washingtonban:

— A harmincas évek elején a Buckeye Roadon letartóztattak egy öreget. Valami tilos dolgot művelt ... vizelt egy fánál. Szóval lefogták az öreget a súlyos utcai vétségért.

A rendőr, aki letartóztatta, magyar volt. Vitte be a központi kapitányságra. A főkapitány, Matusek György, magyar volt. Akit kineveztek mellé, a segédügyész, Fodor Jóska ugyancsak magyar volt. A tárgyalóteremben Andy Kovács ült, a városi bíró. Védőügyvédnek pedig azt a Molnár Miklóst jelölték ki, akit később bírónak is megválasztottak.

Szólította a segédügyész az öreget, mondja el, hogy is történt a dolog. Ám sehogy sem boldogultak. A bácsi ugyanis alig tudott valamit angolul. Ekkor megszólalt a bíró: — Te öreg, itt mindenki kitűnően tud magyarul, ne vergődjünk az angollal. Ezt az ügyet magyarul is letárgyalhatjuk.

így is tették. Lezajlott a tárgyalás az amerikai zászló alatt, magyarul. A bíró ráhúzott az öregre valami rövid börtönbüntetést, és az ügyész hozzájárulásával azt rögtön lecsökkentette annyira, hogy a rendőrségi fogdában leült idővel már kitöltöttnek számított. De azért jól megpirongatta az öreget: — Ne vizeljen maga többé az utcán, bátyám! Mert ha még egyszer elém kerül, megnézheti magát.

*

Elfogy a leves, az angol rokon paprikás csirkét és töltött káposztát hoz be.

— Ezt ki csinálta?

— Ki csinálta volna? Hát én.

— Hány éve főz, Mária néni?

— Számolja ki. Tízévesen kezdtem, most kilencvenhárom vagyak. Jó régen, igaz?

— Mikor ment férjhez?

— Húszéves voltam. Látja, az egy nagy regény, ahogy a Lajosommal megismerkedtem. Az Éberhardtnál dolgozott, a vasöntőnél. A varrónőnél találkoztunk, ő egy barátjához ment látogatóba. Képzelje, kiderült, hogy a szomszédos községből való. Ügy, de úgy megörültünk egymásnak. Aztán később csendesen összejöttünk. Hanem az anyám megírta, hogy fölakasztja magát. Mert a Lajos elvált ember volt szegény. Gál öcsből jött, ha odahaza találkozik egy gálocsival, kérdezze csak meg, hogy ki volt az a Tarcsi Lajos.

Harminc évig éltek együtt. Született két fiuk, az egyik rögtön meghalt. Dolgoztak, küszködtek, átvészelték a nagy világgazdasági válságot, a munkanélküliséget is.

— Landrit nyitottam, fiam. Mostam reggeltől másnap hajnalig.

Aztán jobbra fordult, majd ismét gyászba. Elment Tarcsi Lajos és meghalt a másik fiú is. Huszonkilenc éve ment férjhez ismét Mária néni — Mr. Kautzkyhoz. „Vizsgázott géplakatos volt, művezető, dolgos ember.” De hát itt is már csak múlt időben lehet fogalmazni. Mária néni végképp magára maradt emlékeivel.

— Az a baj, fiam, hogy megöregedtem. A jóisten csaik engem tartott meg a családból ilyen hosszú ideig. És nekem két szívet adott, egy magyar szívet és egy amerikait. Én szeretem ezt az országot, ha erővel vinnének haza, hát bizony beleugranék a tengerbe, nem mennék. De mégis magyar vagyok, és nagyon haragszom, ha a gyülekezetben angolul beszélnek. A múltkor még a nagytiszteletű úrra is rászóltam ... Tudom, nincs mit csinálni. Az a régi világ tönkrement. Mi öreg amerikások meg csak siratjuk.

— A fiatalságát siratja, Mária néni?

— Nem, fiam, nem csak azt. Hogy lehet az, hogy magyar szülőknek a gyereke alig beszél magyarul és a nagyszülő nem beszél angolul? Hogy tudnak egymással szót érteni? Nem jó ez így.

— Vannak itt még a szomszédságban magyarok?

— Nincsenek. Mind elmentek. Meghaltak, elköltöztek. Nincs kivel beszélni.

*

Lehetne persze töprengeni azon, hogy ugyan hová lett az amerikai Debrecen, hová, merre szaladták szét az emberek, ki, hol olvadt fel

6