Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-10-02 / 19. szám
■Mit értünk el eddig és merre tovább? az 1929-ben és 1938-ban tartott magyar világkongresszusok gondolatának: élő kapcsolatokra van szükség a nyugati, s általában a külföldi magyarsággal. Az anyanyelvi mozgalom nagy eredménye — és sokan osztják ezt a véleményt —, hogy békét teremtett Magyarország és az emigráció között. Az anyanyelvi konferenciák megrendezése Magyarország részéről a nyugati magyarság irányába tett leghatározottabb lépés volt az elmúlt évtizedekben. Mindenki nyert rajta. A résztvevők számára az esemény mindig felemelő érzés volt. Betekintést nyerhettünk Magyarország életébe, megláttuk a pozitív és a negatív dolgokat egyaránt. S még egy fontos mozzanat: aki egyszer itt járt, az többé nem félt újra jönni. Ami Magyarország hasznát illeti, azt nem tudom pontosan megítélni, de nyilván van ilyen haszon is. Ha egy ország goodwillje javul, az sokat jelent. A konferenciák eredményeként kitűnő szakkönyvek születtek, például a Hogyan mondjuk helyesen?, vagy a Tarka lepke. Létrejöttek a különböző táborok a külföldi magyar gyerekek számára, Debrecenben a külföldi magyarnyelv-tanárok nyaranta továbbképzésen vehetnek részt, Sárospatakon pedig a 14 és 18 év közötti fiatalok bővíthetik magyarságismeretüket. A kőszegi gimnáziumban megindult a speciális képzés. A mozgalom fája kiterebélyesedett, szép hajtásokat hozott. Nem akarom túlértékelni szerepünket, de úgy látom, hogy az elmúlt években ici-picit hozzájárultunk ahhoz, hogy a magyar társadalom nyitottabb legyen mifelénk és az amerikai magyarok is nyitottabbakká váljanak Magyarország iránt. Szerintem a kapcsolatépítést folytatni kell. Ám hogy erre a magyar nyelv oktatása a legjobb forma, abban nem vagyok biztos. Jó volna, ha a védnökségi ülések is célirányosabbak lennének. A mozgalom egyik gyengéje mára az lett, hogy az ifjúságról és az ifjúságért beszél. De hol az ifjúság? Körülnézek a teremben; az ismerős, régi arcok. Egyébként valószínű, hogy mára a résztvevők átlagéletkora túl van a hatvanon. Azt hiszem, az volna a jó, ha nagyobb számban jönnének el a fiatal magyarok, nem is feltétlenül csak az egyesületi vezetők közül. Nagyon örülnék, ha a szomszédos országokból is jönnének. Mi történik, ha a mostani lelkes öregek egyszer leteszik a kanalat? Ki veszi fel? Egyszóval tovább kell lépnünk. Azt hiszem, a sárospataki tanácskozás legnagyobb érdeme, hogy ezt a kérdést nagy hangsúllyal tűzte a jövő napirendjére. SZAMOSKÖZI ISTVÁN Lelkiszellemi kapcsolat Szamosközi István nyugalmazott református püspök, a Magyarok Világszövetségének alelnöke, kezdettől tagja az anyanyelvi mozgalomnak. Aktív lelkészként igehirdetéseiben, vasárnapi iskolában, később a Reformátusok Lapjának első főszerkesztőjeként mindvégig az Arany János-i magyar nyelv megőrzéséért munkálkodott. Többször járt a határainkon kívüli magyar református közösségekben, s e látogatások tovább erősítették benne a felismerést: szükséges ápolni a közös anyanyelvet; a magyar származásúak érdeklődését, arcát a jelenlegi Magyarország felé fordítani és éltetni a magyar nyelvet ott, ahol még él, vagy ahol már kihalóban van. Megtenni mindent azért, hogy szép magyar nyelvünk a távolban élő magyarok körében is használatos legyen. Mindezt abban a meggyőződésben, hogy e célok elérésében jelentős segítséget nyújthatnak és nyújtanak az egyházak. Szamosközi István a legsürgetőbb feladatnak a fiatalabb nemzedék, az ifjúság, a gyerekek megnyerését tartja. Ennek egyik eszköze lehet az eredményesen működő vasárnapi és hétvégi iskolák segítése könyvekkel, módszertani írásokkal, olvasmányokkal — a kívánságoknak megfelelően. Emellett igyekezzenek eljutni olyan helyekre is, ahol a munka még kezdetleges, vagy csak most kezdődik. A közösségek gondozása személyes kapcsolatok, barátságok kiépüléséhez vezethet, vagyis a kötődés erősítéséhez. Az egyház, a gyülekezet sajátos vonzerejére jellemző, hogy a világon bárhol a helybéli lelkipásztortól tudhatjuk meg a legtöbbet az ottani magyarság életéről. Ezért is fontos, hogy a jövőben a fiatal lelkészeket is meghívják az anyanyelvi konferenciákra. Szamosközi István saját magáról nem szívesen beszél, mindig visszatér az anyanyelvi mozgalomhoz. — Elutazásom előtt megkérdezte az unokám: miért olyan fontos ez nekem — meséli mosolyogva —, miért nem hagyom már abba? Azért — feleltem —, mert nagyon kevesen vagyunk. Mi, akik itt élünk, nem tekinthetjük idegeneknek azokat, akik valamilyen okbó' elszakadtak innen, hanem azt érezzük, hogy lelki-szellemi kapcsolatban kell élnünk egymással. Ennek pedig elsődleges eszköze az azonos nyelv és mindaz, amit ez a nyelv kifejezett a múltban és a jelenben. NYÉKI LAJOS Kettős hőség Először Nyékiné Kőrösy Máriát ismertem meg a Magyarok a világ zenei életében címmel megrendezett találkozón, ahol a Pompidou Központ zenei életéről tartott előadást. Nem gondoltam, hogy néhány nappal később Sárospatakon, az Anyanyelvi Konferencia Védnöksége ülésén a házaspár másik tagjának, Nyéki Lajos magyar—francia szakos tanárnak felszólalását hallgathatom. Nyéki Lajos Párizsban, a Keleti Nyelvek Főiskoláján tanít magyar nyelvet magyar származású és született francia diákoknak. A professzor úr szülővárosa Balassagyarmat. A magyar—francia szakos tanári diploma megszerzése után tanított Szombathelyen, Balassagyarmaton, majd az egyik budapesti kollégium vezetője lett. Az igazi pedagógiai tapasztalatokat azonban Párizsban szerezte meg, az Alliance Frangaise-n, ahol 18 évig működött. 1971-ben doktorált magyar témából. 1979-ben nevezték ki a Keleti Nyelvek Főiskolájára, azóta tanít magyart, és ezzel egy időben kezdődött kapcsolata az anyanyelvi mozgalommal. A magyar nyelv oktatásának módszertana erősen foglalkoztatja a professzort. Mivel felnőtteket tanítanak, nehéz kialakítani a módszereket. Tankönyvek nincsenek erre a célra, és ezzel — teszi hozzá — a konferencia sem foglalkozik. Szeretné, ha az anyanyelvi mozgalom a mai magyar valóságot feldolgozó kiadványokat is megjelentetné. Segítené a munkájukat a legfontosabb műveket tartalmazó irodalmi szöveggyűjtemény, amelyet szövegszerkesztő gépek segítségével, kéziratként kevés pénzből elkészíthetnének. A Nyéki házaspár a Párizsi Magyar Kultúra Baráti Körének vezetőségében is tevékenykedik, aktív résztvevői a rendezvényeknek. A professzornak versei, publikációi jelennek meg magyarul. Legközelebb a magyar—francia összehasonlítónyelvész-programban vesz részt Budapesten. Határozott javulást lát a nyugati és az itthoni magyarság közti kapcsolat fejlődésében, ami a magyar újságokban is nyomon követhető. — Nem kell arra törekedni, hogy mindenben egyetértsünk — vélekedik. — Az anyanyelv művelésében, a magyar irodalom terjesztésében egyek lehetünk, s ebben az anyanyelvi mozgalom sokat segíthet. Nem tudom Magyarországnak hány nagykövete van, de kiskövete sok, még akkor is, ha némely kérdésben eltér a véleményünk. Búcsúzóul megkérdezem, mit jelent magyarnak lenni Párizsban? — Kettős hűséget — feleli. — Francia állampolgár vagyok, ott élek, de a gyökereim magyarok. Ez a kettősség gazdagítja az életünket. GALAMBOS FERENC Ezeréves hagyományok A burgenlandi őrvidéket az első világháború után szakították el a nyugat-magyarországi Őrségtől. E területre még az Árpád-házi királyok telepítették a nyugati határ védelmére a magyarokat, elsősorban a keleti székelyeket. Ennek tényét a nyelvjárás és a máig fennmaradt cs dádnevek (Adorján, Finta, Orbán, Imrenl is igazolják. Az 1922-es felmérés szerint húszezerre volt tehető a számuk, ma mintegy ötezren vallják magukat magyarnak. Az egyetlen nagyobb, tisztán magyar település az ezerlakosú Alsóőr A falu katolikus (bencés) plébánosa Galambos Ferenc, Ireneusz atya. Két évvel ezelőtt, a veszprémi Anyanyelvi Konferencián felszólalók közül az egyik legnagyobb sikert ő aratta. Beszéde közben, mintegy mondandója igazolásául, egy szép, matyóhímzéses miseruhát öltött magára, s abban folytatta hozzászólását. Most Sárospatakon erről beszélgetve, Kosztolányit idézte: „Csak az anyanyelvemen lehetek igazán én." — Az anyanyelv használata egy más országban működő egyházi közösségnél a szokottnál is nagyobb jelentőséget kap — magyarázta —, hiszen az anyanyelv ápolásának, gyakorlásának egyik legfontosabb színhelyévé válnak a templomok, a szertartások. De ez csak az első lépés. Ugyancsak a nemzeti identitástudatot erősítik a népi stílusban épített s berendezett templomok. Legszebb példák erre az erdélyi református templomok. Gyönyörű motívumos kazetták a mennyezeteken, népi szőttesek, s nem csak az Űr Asztalán. Mindez egységes egészet képez: öröm látni, mikor egy ilyen templomba mindenki népviseletben érkezik. Ezt a hangulatot próbálom a hívek körében megteremteni. Ezért készíttettünk matyómintás mi’seruhát, kalocsai díszítésű oltárkendőt, sárközi mintás kehelyfelszereléssei. Ami összetart minket Alsóőrön s összefog a különböző országokban élő magyarokkal, az a nyelvünk, kultúránk, sorsközösségünk. Ilyen értelemben lesz egységgé a matyó, a kalocsai és a sárközi. — Mi őseink földjén kerültünk idegen nyelvi tengerbe — folytatta Galambos Ferenc —, váltunk szigetté, nemzeti kisebbséggé egy másik államban. Generációnk így vált ezeréves kultúrának, ezeréves hagyományoknak az őrzőjévé. Érezzük ennek a feladatnak a nagyságát és súlyát. Szerencsés helyzetben vagyok, mert évente bejárom a Magyarországot környező államokat, rendelkezem tehát összehasonlítási alappal. Ausztria és Magyarország között hatvan éve nem volt ilyen jó a kapcsolat, mint manapság. Ez is elősegítette azt, hogy kialakulhatott egy szép szokás a nyugat-magyarországi és a burgenlandi katolikus magyarság között: egyénileg, illetve csoportosan — és ami még fontosabb, rendszeresen — látogatjuk egymás egyházi közösségeit. Persze az is közismert, hogy akad olyan ország, ahol igen nehéz hittestvéreink élete. Most azonban inkább a magunk gondjairól beszélnék. Annak, aki mint gyerek, anyanyelvként a magyart tanulta, aki tizenéves korában a magyar kultúra értékein nőtt fel. annak a kötődése élete végéig megmarad. így vagyok ezzel én magam is. Az én többszörös kötődésem fonalának ez az egyik szála — a másik a magjartanári diplomám, a harmadik a papi hivatásom. Sajnos, nálunk a mai fiatalok már egy másik kultúrában nőnek fel, s emiatt érezzük veszélyben a mi népcsoportunk létét. A feladat hatalmas. Mindannyiunkra, így rám is, nagy munka hárul. A magyarországi, illetve a külföldön működő papok munkája között óriási a különbség. Nekünk több a feladatunk, de több a lehetőségünk is. Itt a pap általában az ún. templomi munka végzésére szorítkozhat Én viszont Alsóőrben sportklubot és énekkart vezetek, újságot szerkesztek és adok ki, iskolában tanítok, magyarnyelv-tanfolyamokat tartok — elsődleges feladatom, az igehirdetés, az ember Istenhez vezetése mellett. Magyarnak maradni nekem nem csak önkéntes vállalás. A jelenlegi és jövőbeli magyar híveimért dolgozni — kötelesség. A tudósításokat készítették: Halász György Pokorny István Zika Klá ra Fotó: Rezes Molnár Eszter 6
