Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-01-24 / 2. szám
— Gyönyörű! Csak az a kár, hogy a múzeum ilyen eldugott helyen van. Ha valaki nem szól, hogy ezt semmiképpen ki ne hagyjuk, hát egy óriási élménnyel szegényebben mentünk volna haza. Ahogy tovább kérdezgetem, hallgatom a látogatókat, kiderül: a legtöbbjük nem idevaló. Nem kecskeméti, még csak nem is megyei. Egy kislány, Harmat Ildikó, budapesti, egy fiatalember, Micsutka Tamás, pécsi. . . És eszembe jut: az Aranyhomok Szálloda recepciósa, aki pedig valóságos mindentudó, ha a városról kerül szó, de ő is csak a fejét rázta, amikor kérdeztem: hol találom a népi iparművészet múzeumát? — Ilyen kérem, nálunk nem létezik! — állította, amíg csak a helyi műsorkalauz-félében, a Kecskeméti Szemlében föl nem fedezte a nevét meg a címét. Tajti Sándor, a múzeum vezetője, az utazási irodákat „próbálta ki”: — A szórólapjainkat ott láttam az egyik rekeszben, de a hölgy a pultnál azt sem tudta, hogy létezünk. Azért a forgalom így is jelentős. Jönnek a külföldiek a kinti utazási irodák, úgy látszik, már megneszelték a múzeum hírét; hozzák a pedagógusok távoli városokból a gyermekcsoportokat is, ahogyan Demény Pálné nyugl díjas pedagógus és kisegítő tárlatvezető mondja: _ — Volt már olyan nap, amikor tizenegy iskolai meg hat külföldi csoportot kalauzoltam, az egyéni látogatókról már nem is beszélve. A kalauzolás pedig — tanúsíthatom — akár ő, akár a főállású tárlatvezető, Rásó Imréné viszi végig a vendéget a kilenc termen, valóban szakszerű. Kell is, hogy az legyen, mert rengeteg a kérdés. E kérdések visszaidézéséből kiderül, hogy ez a múzeum a gyönyörködtetésen kívül az ismeretek terjesztésének, a hagyományok életben tartásának is fontos központja. Miket kérdeznek? Azt például, mi honnan való. Mert ha ki vannak is írva a helységnevek, melyik tárgy honnan való, melyik alkotó hol dolgozik, nem mindenki tudja, merre is van Tápé, Dióspuszta vagy Őcsény, esetleg Tárd. A fiatalabbja ma már nemigen ismeri a régmúltban használatos anyagokat sem. A gyékényt például, a kendert vagy a csuhét. El kell tehát magyarázni, mi hol terem, hogyan kell vele bánni-dolgozni, amíg alkalmas lesz szőnyeg, kosár vagy éppen bábu készítésére. De a legtöbbje, még a faluról jött gyermek, fiatal is, a kiállított tárgyak egy részének egykori szerepét firtatja. Hogy szép, azt látja: gyönyörű az a huszár azon a mángorlón, de mire használták magát a mángorlót? Vagy a sulykolót? Vagy a tülköt? És olyan kisfiú is akadt már, aki rámutatott a csodásán hímzett kalocsai asztalterítőre, s megkérdezte:- Tessék megmondani, néni kérem, mik azok az apró terítőcskék azon a nagy abroszon ? Mert ö eddig csak papírszalvétával találkozott. Ilyenkor, ha van idő rá, Demény Pálné visszaváltozik múzeumőrből — azt hiszem, ez a hivatalos beosztása — aktív pedagógussá, s mesélni kezd a régi paraszti életformáról, a pásztori vagy csordás! mesterségről, a juhászok munkájáról. Akadnak aztán olyanok is, akik azt firtatják: ugyan hol vásárolhatnák meg azt, vagy ahhoz hasonlót, amit itt láttak. Előfordul, ha szerencséjük van, hogy amit kérnek, rögtön elvihetik. Van belőle a pinceraktárban. Máskor kikeresik nekik a katalógusból a népművész címét aki, — mondjuk, azt a csodás diófa garnitúrát készítette, rendeljék meg tőle magától. De előfordult már olyan is. éppen egy NSZK-beli magyar származású hölggyel, Gerda Goergennel, hogy a múzeumbeliek rendelték meg számára azt a beregi hímzett térítőt, amelynek ő, a tavaszi fesztivál idején, amikor nálunk járt, nem tudott volna utánamenni. De azért a múzeum fennállásának két esztendeje óta senkinek sem tetszett meg eg'yegy kiállított tárgy olyannyira nagyon — még a kalocsai áttört asztalterítő vagy a hímzett kisködmön sem, ezek vezetnek ugyanis a „tetszési index” szerint —, hogy csak úgy, ukmukfukk, elcsente volna. Pedig itt nem jut minden teremre külön őrző, s a tárgyakat sem lehet odaszögezni a polcokhoz. Azt hiszem, a látogatók, akik a maguk parancsolta csöndben gyönyörködnek a látnivalókban, maguk vigyáznak is reájuk. Még akkor is, ha nem helybeliek. Mert csak nem hagy nyugodni a kérdés: miért nem járnak ide seregestül a kecskemétiek ? Vozár Gabriella szerint: mert eldugott helyen van. Szerintem azért nem, mert a közeli forgalmas utakon, tereken, a testvérmúzeumok előtt nincs egy-egy tábla, amely útbaigazítaná az érdeklődőket: merre van az élő népművészet múzeuma! Pedig nem kerülne sokba. GARAMI LÁSZLÓ BÉLYEGZŐK, VÉSÉSEK, CÍMTÁBLÁK, SERLEGEK. A MAGYARORSZÁGI VEVŐKET IS SZERETETTEL VÁRJUK! EZEN SZELVÉNY FELMUTATÓINAK CÉGÜNK 10% KÜLÖN ENGEDMÉNYT AD! 25
