Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-09-01 / 17. szám

I

számítva. Mindemellett tanítványaim 87 százaléka különórákra jár: balettra, sportra, nyelvkurzusra. Szóval egyik-másik apróság többet dolgozik, mint egy átlagos felnőtt. Hajszolják őket a szülök a nagyobb teljesítményre, aztán meg csodálkoznak, amikor a kamaszkor táján mutatkoznak az első problémák.

Ha a tanár végképp kudarcot vall egy-egy tanítványával, a nevelési tanácsadó segíthet. Jellemző adat: az egyik legkisebb budapesti kerület nevelési tanácsadójában is évente legalább félezer gyermek fordul meg. Az itt dolgozó gyógypedagógusokkal, pszichológusokkal beszélgettünk tapasztalataikról.

— Mindenekelőtt tisztáznunk kell — mondja a tanácsadó vezetője —, hogy a mi ,,ügyfeleink” között nincsenek túlhajszolt gyerekek, akiknek a sok különóra ártott meg. Hiba lenne azonban ebből azt a következtetést levonni, hogy az ilyen gyerekeknél minden rendben van. Szerintünk inkább arról van

szó, hogy azokban a családokban', amelyekben például katasztrófának számít, ha a gyerek nem jeles bizonyítványt hoz haza és a különórákat is fizetni tudják, a nevelési nehézségeket nélkülünk, esetleg fizetett gyermekpszichológus közreműködésével oldják meg. A hozzánk kerülő gyerekeknek nem az a legfőbb gondjuk, hogy jó vagy közepes osztályzatot kapnak-e az iskolában!, hanem az, hogy sikerül-e a következő osztályba lépniük, vagy képesek-e legalább annyira beilleszkedni az osztályközösségbe, hogy puszta jelenlétükkel, viselkedésükkel ne zavarják a tanítást. Eseteink többségében a zavarok okai a rendezetlen családi körülmények, illetve az, hogy végeredményben nem a szülő, hanem az utca neveli ezeket a gyerekeket. Persze könynyű a látszólag nemtörődöm, hanyag szülők felett ítélkezni. De tessék csak meggondolni! Mint a fehér holló, olyan ritka az a család, ahol az anya nem dolgozik. A gyereket vagy a napköziben fegyelmezik „agyon” a

tanítás után, vagy lakáskulcsot kap a nyakába és mehet, amerre lát. Napjainkban- ritkaságszámba megy a ráérő nagymama is, és az egész nap dolgozó, netán túlmunkát is vállaló szülőknek sem idejük, sem energiájuk nem marad arra, hogy esténként a gyerekek apró-cseprő ügyeivel foglalkozzanak. Maradna a meghitt beszélgetésekre a hétvége, de akkor meg a felgyülemlett házimunkát kell elvégezni. És még nem is említettük a csonka családokat, amelyék sajnos egyre szaporodnak.

— Meggyőződésünk egyébként — veszi át a szót a nevelési tanácsadó egyik munkatársa —, hogy az iskolai követelményeknek meg tud felelni, a terheléseket el tudja viselni minden, normális családban élő gyermek. Ez még akkor is igaz, ha a magyar iskoláról elmondhatjuk, hogy megőrizte a régi „porosz” jellegét és az oktatás talán túlzottan teljesítménycentrikus. A családi nevelés viszont változott, szabadabbá vált, és így az iskolai és az otthoni nevelés kissé ellentmondásba került egymással. Persze azt azért el kell ismernünk, nagyon nehéz ma az iskolások sorsa. Aki nem felel meg a követelményszintnek, aki kilóg a sorból, aki elevenebb az átlagnál, azt hamar megbélyegzik a rossz tanuló, a fegyelmezetlen, sőt a nevelhetetlen jelzővel. És bármilyen furcsán hangzik is, egy ilyen minősítés elkíséri őt az iskolás évek végéig, tehát sorsát is meghatározz». Bizonyítja ezt az is, hogy a hozzánk kerülő gyerekek egy jelentős részének egyik vagy másik szülője is „ügyfelünk” volt annak idején. Tehát az esélyegyenlőtlenségek öröklődnek, újratermelődnek, ahogy aizt a szociológiai vizsgálatok sora is kimutatta.

A közoktatás — fentiekben is érintett — zavarainak egy része az iskolák tárgyi, anyagi és személyi féltételeinék hiányaira vezethető vissza. Másik része viszont a nevelés és az oktatás tartalmi és módszertani hibáival, az iskola működésének bürokratikus vonásaival magyarázható. Ezek kiküszöbölésére született az a reformtervezet, amelyet 1985-ben az új oktatási törvény is megerősített. Ez a reform igyekezett figyelembe venni a való életet. Azt például, hogy az iskolák egy része túlzsúfolt, a felszerelése hiányos. A jelenlegi ötéves tervben a kormány — gazdasági nehézségeink ellenére is — 3500—4000 újabb általános iskolai és 2000—2400 közép- és szakmunkásképző iskolai tanterem létesítését irányozta elő. A hátrányos helyzetű iskoláknak pedig 300 millió forintot ajánlott fel tárgyi, anyagi feltételeik javítására.

A legsúlyosabb gond persze a már említett pedagógusihiány. Ennek oka nem a hibás munkaerő-tervezésben keresendő, hanem abban, hogy a pedagógusképző intézetekben végzettek egy tekintélyes része nem pedagóguspályán helyezkedik el. És ez érthető is, hiszen a pedagógusok anyagi megbecsülése — még az 1984-ben végrehajtott bérrendezés ellenére is — sok kívánnivalót hagy maga után.

Fel-fellángolnak a viták az oktatás tartalmi kérdéseiről is. A szülők — de leginkább a nagyszülők — gyakran sérelmezik, hogy a gyerekek „fejét halmazelmélettel, számítástechnikával, s már-már biokémiával tömik”, s közben írás-olvasásból, számolásból az elemi ismereteik is hiányosaik. Nagyobb gond, hogy az általános iskolát nem végzi el az arra kötelezetteknek évente négy százaléka, akik enélkül még szakmát sem tudnak tanulni.

Egész iskolarendszerünk kulcskérdése, hogy miként lehet a különböző képességű tanulókat együtt nevelni, oktatni, s hogyan lehet egyszerre segíteni a lemaradókat és gondozni a tehetségeket. Ennek előmozdítására bevezették az általános iskola alsó tagozataiban a korrekciós osztályokat, a középiskolában a fakultációkat, vagyis választható tantárgyakat, a szakközépiskolák keretében a technikusképzést, az idei új tanévben pedig kétnyelvű gimnáziumok is indulnak.

ÁROKSZÁLLÁSI ÉVA

11