Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-09-01 / 17. szám

CSENGETÉS ELŐTT Elröppent a nyár, ismét megszólaltak az is­­k óla csengők, kezdődik a tanítás. Nem is olyan rég egy általános iskolai évzáró ünnepélyes pillanat annak voltam tanúja, s máris elkez­dődött az új tanév. Közben azonban volt időm afelől tudakozódni, milyen is napjaink isko­lája, milyen a mai iskolások sorsa, s mi vár­ható a jövőben. B. L.-né három fiú édesanyja: — Pedagógusként dolgoztam, mielőtt meg­születtek a gyerekek és még utána is. Amikor túljutottunk a bölcsődés koron, visszamentem tanítani. Nagyon, szerettem a hivatásomat, ne­héz volt lemondani róla, mégis meg kellett tennem. Ahogy szép sorjában iskolások lettek a fiaim, úgy szaporodott a gond a családban; egyre több volt a feszültség, a vita, veszeke­dés. Három gyerekkel egy keresetből megélni nem könnyű, mégis úgy döntöttünk a fér­jemmel, a fiúk sorsa miatt otthon, kell ma­radnom. A három gyerek teljesen különböző természetű, így az iskolában is más és más volt a konfliktusok forrása. A legidősebb csendes, visszahúzódó, ha nem kérdezik, nem felel, el-elábrándozik az órákon is. De nem is ez volt a baj, hanem az, hogy neki teljes csendre és nyugalomra van szüksége a tanu­láshoz, a leckeíráshoz. Nem csoda, ha a nap­köziben képtelen volt hibátlanul megoldani a feladatokat. Heggel hétkor elküldtem az isko­lába, egy óra körül vége volt a tanításnak, az­tán ebéd, és tanulás a napköziben. Este, le­hetőleg még a vacsorakészítés előtt megnéz­tem a füzetét, s jobbára csak félig volt kiész a leckéje, vagy ha kész volt, hemzsegett a hibáktól. Persze hogy újra írattam vele az egé­szet. Mire elkészült, már enni sem volt kedve, esett be az ágyba. A középső gyerek éles eszű, gyors felfogá­sú. még a televíziózás közben is képes házi feladatot írni. ö viszont nem bír egy helyben nyugodtan megütni. Nem tehet róla, hogy há­romszor akkora a mozgásigénye, mint más gyereké. A tanító néni — őt is meg lehet ér­teni — sokszor komolyan haragudott a fiam­ra, mert fegyelmezetlen volt az órákon, a szünetekben meg versenyfutást szervezett a folyosón,, ahol csak sétálni szabad, s ez olykor kisebb-nagyobb galibával járt. De kérdem én, hol mozogjon a gyerek. A heti két tornaórán, amit vagy a tanteremben vagy a folyosón tartottak meg? Mert a tornateremhez — leg­alábbis az alsó tagozatosok — havonta egy­szer jutottak. Vétek az ilyen korú gyerekeket reggeltől estig iskolapadba kényszeríteni. Amióta nem dolgozom, megtehetem, hogy a város másik Végébe viszem edzésekre, ott az­tán jól kifárad, és nem rendetlenkedik az órákon. A pici az úgynevezett „jó gyerek”. A taní­tónő is dicséri, szereti. Öt sohasem kell a kötelességére figyelmeztetni, végtelenül lelki­­ismeretes. Csák én tudom, hogy örökös rette­gésben él. Jó magaviseleté, engedelmessége a félelemből fakad. Fél a tanító nénitől, attól, hogy rossz jegyet kap, hogy nem felel meg a követelményeknek, vagy hogy valamiben le-' marad a többi gyerektől. A felmérő dolgoza­tok előtt nyugtalanul alszik, forgolódik, álmá­ban beszél, és azon a reggelen egy falatot sem bír lenyelni. Bizonyítványa színjeles, de mit érek vele, ha szorongásos felnőtté válik?! Most, hogy itthon vagyok, legalább a nap második felében felhagyhat a görcsös igyekezettel, egy kicsit lazíthat. Általános jelenség napjainkban, hogy a szü­lők leszólják az iskolát, mert nem neveli a gyerekeket és nem tanítja meg őket minden­re, amire megtaníthatná. Az iskola viszont a szülőket marasztalja el, amiért keveset, vagy alig foglalkoznak a gyerekkel. A pedagógu­sok azonban olykor az iskolára is panaszkod­nak. A legfájóbb gond a pedagógushiány. Eb­ből fakad a sok túlóra, s az, hogy kevés idő jut a gyerekekre. — Az én osztályomban negyvenhárom gye­rek van — mondja Z. Erzsébet, a harma­dikosok tanító nénije. — Bár több mint két év­tizede vagyok a pályán, bevallom, csak hóna­pok múltán ismertem meg az osztályomat. De hát ilyen magas létszám mellett hogyan is fürkészheti ki az ember egyik napról a másik­ra ezeknek a gyerekeknek a gyengéit, az adottságait, a lelkét? S mit tehet ilyenkor a pedagógus? Leadja a tananyagot, számon kér és osztályoz. Mentségünkre szolgáljon, a mi munkánkat is azzal mérik, hogy milyen átla­got ér el az osztály, s kitűnnek-e a gyerekek valamiben a többiek közül. Hogy miben le­helt kitűnni, vagyis mi az elvárás egy jó osz­tállyal szemben? Tanulmányi versenyeken, sportban, nyilvános szerepléseken, szakkörök­ben. Az én osztályom zenetagozatos, hozzám csak válogatott, tehetséges gyerekek járnak. De mit szóljon a kolléganőm, akinek a „mara­dék” jutott? örül, ha kordában tudja a gye­rekeket tartani és elmondja a kötelező tan­anyagot, „különleges” eredményekről nem is álmodik. Tulajdonképpen büszke lehetnék a tanítványaimra: alakítottunk egy kis zene­kart a legjobbakból, és ők már a rádióban is szerepeltek. Akiket felkészítettem a tanulmá­nyi versenyékre, mind sikereket értek el. Akad a gyerekeim között, aki sport-, illetve nyelvtehetségnek ígérkezik. De ha belegon­dolok, mit követelünk e»éktől a kis gyerekek­től, összeszorul a szívem. A zenetanulás amúgy is naponta egy-két órás pluszelfoglalt­ságot jelent számukra, a gyakorlásit nem is 10

Next

/
Thumbnails
Contents