Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-08-15 / 16. szám
sütöttünk, ebből mindenki jóllakhatott. Tejföllel, házi zsírral, fokhagymával fenséges eledel, főzni sem kellett melléje. Miközben Vera néni a régi kenyérsütésre emlékezik, keze szüntelenül jár: a kenyérnek valóit dagasztja. Ökölbe szorított kézzel gyömöszöli a tésztát, olyan erővel és lendülettel, mint aki sohasem akarja abbahagyni. Még nézni is fárasztó, hogy küzd a teknőnyi tésztával. .. — Nem szabad ám dagasztás közben megállni, pihenni. Az én falumban. Feldebrőn úgy mondták, nem lesz abból finom, lágy kenyér, ha az asszony meg nem izzad a dagasztástól. Én meg azt mondom, amit a közmondás is: „A kenyérnek legjobb dagasztója az Isten”, vagyis csak finom lisztből lehet jó kenyeret sütni. De liszt ide, liszt oda, egy szabályt be kell tartani: addig kell dagasztani, amíg a tészta el nem válik a teknőtől és a kezemtől, szóval ha nem ragad. De most hagyjuk szépen nyugodni a tésztát, pihennie kell. Régen az ágyba dugtuk, a dunyhák közé, nehogy megfázzon. Most csak letakarom a sütőruhával, nem lehet baja, van benne elég élesztő. Közben megrakom a tüzet. Vera néni töri a térdén a rozsét és közben sóhajtozik: — De jó lenne egy kis venyige, kukoricaszár, vagy csutka . . . ! — De így is perceken belül pattogó vidám tüzet varázsol a kemencébe. Előkerül a szívonó, a piszkafa, a tűzoltóvíz, meg a sütőlapát. Mire parázs lesz a kemencében, Vera néni kiszakít egy szép adagot a tésztából — a kenyérnek — és egyikét lángost — kóstolónak. Aztán kikaparja a kemencéből a parazsat; s közben okít, tanítgat bennünket: A lángossal próbát teszek a kemencén —- mondja, és sütőlapátra rakja a tésztát, a kenyérnek való a sorsára vár a szakajtóban. Percek múltán csodálatos illat terjeng a levegőben; a hetedik határban is tudják: megint kenyér sül Szentendrén, a falumúzeumban. Amíg a kenyér pirul a kemencében, megkóstoljuk Vera néni lángosát. Először csak óvatosan, aztán egyre mohóbban. Vera néni biztat bennünket: Egyék csak, kedveskéim, a lángos forrón jó, a kenyér csak kihűtve. A kenyérre még sokat kell várni, mert ha jó két óra múlva kisül, feldíszítem nemzeti színű szalaggal, ahogy otthon szoktuk, amikor új kenyér került az asztalra. Az új kenyeret pedig csak akkor szabad megszegni, ha már mindenki látta, megcsodálta. (A. £.) FOTÓ: GÁBOR VIKTOK ÉS REZES MOLNÁR ESZTER J lmos hajnali derengés. A A kelő napnak sincs ereje még, hogy áttörje a fátyolfelhőket, de Vera néni már sürög-forog. Nagy nap lesz a mai: a kenyérsütés napja. A sütőasszony (Gulyás Gyuláné, született Pék Veronika) korát és termetét meghazudtolva fürgén tesz-vesz a parasztház udvarán. Hozza a kamrából a „tekenőt”, bakra állítja, odakésziti a lisztet, a sót, meg a vizet, és már hámozza is a hajában főtt burgonyát. Amikor elkészül a krumplipucolással, átnyomja az egészet a krumplinyomón, aztán szalad a szitáért, hogy a lisztet megszitálja. — Tizenkét éves voltam, amikor édesanyám nagy beteg lett, ágynak esett. A betegágyából irányított, hogyan süssek a családnak kalácsot. A kenyérsütésre eleinte még elhívtuk a keresztanyámat is, én adtam a keze alá a hozzávalókat, s közben lassacskán eltanultam tőle a fortélyokat. Jó is volt, hogy idejekorán megtanultam kenyeret sütni, mert tizenhét éves koromban már bekötötték a fejem, a magam asszonya lettem, és nagyon nagy szégyen lett volna, ha még akkor is segítséget kell hívnom a sütéshez — meséli Vera néni, miközben a liszt és a burgonya egy részét az élesztővel öszszekeveri, vízzel felönti és átgyúrja, vagyis „kovászol”. Más volt akkoriban a kenyérsütés. Először is spórolni kellett az élesztővel, és inkább félretettünk az egyik sütéstől a másikig egy kis kovászt. Nem mondom, kőkeményre szikkadt, de sütés előtt szétmorzsáltuik, azért is hívtuk morzsákénak. Hogy miért spóroltunk az élesztővel? Tudják, abban az időben a parasztember mindennel takarékoskodott, amiért pénzt kellett kiadnia. Még akkor is, ha az a pénz csak néhány fillér volt. A háború alatt pedig egyáltalán nem volt élesztő, morzsikával kellett sütni. Más volt a sütés amiatt is, hogy menyecske koromban nem hajnalban, hanem este kovászoltunk, dagasztottunk. Másnap aztán felkeltünk a kakassal, felfűtöttük a kemencét, beraktuk a kenyeret, és elmentünk dolgozni. Az otthon maradt öregek gondjára bíztuk, mikor kell a kemencéből a kenyeret kivenni. Ünnep csak az új kenyér napja volt, amikor megsütöttük az első kenyeret a friss búzalisztből. Ha pedig nem kellett a mezőre, rétre, szántóra mennünk, akkor a kenyértésztából lángost is n y e r ü n k e t...” 9
