Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)

1987-07-25 / 15. szám

A VÁMOSOK MINDIG ÉBEREK, HA VALAKI SÍRHANTOT REJTEGETA KÉZITÁSKÁJÁBAN... óta esedékes, de van egy malacuk, karácsony­ra hizlalják, és ha ilyen messzire eljönnek, nincs aki ennie adjon. Majd hozzátettem: — Apám különben is megunta Rómát. Újabb nyerítésszerű kacagás: — Nagykövet volt? — ó, nem vállal ilyesmit! Kiküldetésben járt a Piavénái, meg kellett volna nyernie az első világháborút. Gondolom, hallottál róla. — Ha jól emlékszem, arról az ügyről van szó, amit az öreg Piavénái elveszített — puk­kant felém a válasz. — Az még semmi — melegedtünk a já­tékba —, de apám is hadifogságba került, va­lahova Róma környékére, ahol egy öszvért adtak a keze alá. Azzal hordta a spagettit meg a szentjánoskenyeret. — Hagyományos tehát az idejöveteled. — De még mennyire! Mi magyarok nagyon szeretünk a világban csatangolni és hadifog­ságba kerülni. Persze, nem akárhol, hanem lehetőleg Austerlitznél, Varsóban, Galíciában. Így az idők folyamán rengeteg emlékünk gyü­­lemlett föl. Apám például arra kért: ha már úgyis arra jársz, nézz utána, te fiam, ete­tik-e még az öszvérekkel a szentjánoskenye­ret? — Menjünk inkább, fényképezhessük le magunkat a Capitoliumon — vetett véget Marin Préda a világháborús elmélkedésnek. Apám emlékeit sehol sem találtam. Pedig ha jól meggondolom: az óhaja nem kacagni­­való. Az együttlét törvényeihez tartozik, hogy időnként látószöget — vagy éppen sorsot — cseréljünk egyik a másikkal. Apám húszéves szemével is nézve bizonyára többet látnék a kereszténység fővárosából; valami mást is: az előéletemet. Egy gyermekarcú tüzérkatonát, aki üszkös sebbel a fején ugyanott állingált, és a magasba bámult, ahol Stendhal is, Tra­­ján császár diadaloszlopa alatt.. . (ROMAI NAPOK) 4. ... Ezzel szemben a wahringi temetőbe is el kellene látogatni. A réginek persze már csak maradványa az emlékhantoló időben. Bi­zonyos Ormos Zsigmond nevezetű krónikás a múlt száziad közepén még eltűnődött a sírkő­feliratokon. A lengyelekén, hogy azok lengye­lül őrzik az elhunyt nevét és bizodalmát a fel­támadásban; a magyarokén, hogy azok né­metül szólnak a kegyes utókorhoz. „Nem jele ez annak, hogy idegenek közt a magyar köny­­nyen elhagyja nemzetiségét?” No persze! Lám, valamelyik Bánffy anyanyelve helyett nem a németet, hanem a franciát választotta sírfeliratául. Egyremegy. Hogyan képzelnéd el a feltámadásunkat? Kacsacsőrű emlősök a jobb oldali kijárat­hoz, kiabálnák a hangosbeszélők. Kik a nyel­vüket kifordították és újraszabatták-vasalták, lefekvés előtt ne felejtsék el azt kiporolni. Hölgyek előnyben. Az Ür, szokása szerint odon tanulságokat preckelne rájuk arany me­szelővei: ha nem ott haltok meg, ahol kellen, annak ókát az életetekben keressétek. De cáfolat is van itt Ormós uram sóhajos kérdésére. Megfordult itt Betjlen, aki Miklós maradt, Bornemissza, aki Péter maradt Szo­­phoklész Elektráját magyarra fordítva és egyebeken is bátran cselekedve, szívében a félelem esztétikájával: „De mint Szent Péter és Jeremiás mondja maga felől: egyfelől fél­tem, másfelől égett a szívem, és talán az ol­dalamon is kifakadt volna, ha a számat fel nem tátottám volna.” Feleim, tapogassátok meg az oldalatokat. Bordáitok közül gennyedő sebek szivárogtatják a lenyelt mondandót. Faludi aki Ferenc maradt Bessenyei aki György maradt Kisfaludy aki Sándor maradt Batsányi és Fadrusz akik Jánosok maradtak Barabás aki Miklós maradt Székely aki Bertalan maradt Teleki aki Sámuel maradt Széchenyi, aki István maradt a lelkiismeret legelső moccanásától a téboly néma viharáig. Döbling. Márványtábla. A helyi polgár a sze­mét mereszti. Wer kann er gewesen sein? Aha, öngyilkos. Szerelem? Annak egyik ősi változata: honszerelem. Érdekes népszokás. * Hallván, hogy magyarul beszélnek, kaca­gásuk okát egy öreg hölgy kezdte firtatni: — Emigration? — Nem emigréjsen — mondta nagyapa. — — Egy kis otthoni félreértésből támadt a jó­kedvünk. — I’m sorry! Hol láthatott vidám kivándorlót? Korabeli följegyzések szerint a székelyek — a nagy kiszakadás előtt — búcsú-istentisz­­teleteket tartottak, és elsirattálk, ó, nem az is­tent, aki megígérte, hogy velük marad az Óceánon túl is, hanem egyébként: a maradé­kaikat. Vidámnak még a mókás természetű Ábelt sem igen láthatták a hányódásban. Ar­cán a sebhely látható maradt: a nyesett ágé, mely soha be nem hegedt a hazavágyódás­ban. Elevenségét és érzékenységét a szülőföld oltóviasza védte. * New York ... Az itthoni mulasztások különös nosztalgiá­jával vizsgálta vendéglátóinak arcát is, az ábeli sebhelyet keresve rajtuk is. Szíves mo­solyuk fényhálója mögött azt is megtalálta, ám lehetséges, hogy csupán a képzeletével. A kutató tekintet azt is észrevehette, hogy az új létküzdelemben, amely osztrigafriss elmét és versenyképes reggeleket fogyaszt, az elha­gyott otthon emlékezete: magánteher, magán­kín. míg csak lemondó legyintéssé nem kese­redik: utánunk az özönvíz — a gyermekeink formájában. A legyintés egy-egy nemzedék — némely családban emberöltőnyi fáradozás — kifulladásának végjele: megadjuk magunk! Besétálunk a nagy olvasztókemence csapóaj­taján. De addig? Az anyanyelvi ragaszkodás ezernyi akváriumában buzog a szorgalom: vasárnapi iskola, hétvégi iskola, művelődési köröcskék margarétalánca, nyelv- és isten­tiszteletek az önfeledés kísértéseinek csapda­rendszerében. Nappalok és éjszakák mosódtak egybe az anyanyelv betegágya fölött. Hallgas­sátok a tisztelendő atya prédikációit! Az öreg székelyéknek magyarul — a gyermekeiknek angolul hirdeti az igét. Már az isten is két­nyelvű? Ö, nem, nem hagyom lekopni nevem­ről az ékezetet! Kereskedelmi szerződést sem írok alá, ha nevemről az ékezetet el meri hagyni valaki! Egy rossz hangsúlyért persely­pénzbüntetést fizet a gyermek. Igen, büntet­ni kell, bírságolni kegyetlenül, aki a nyelvét megcsúfolja! Fogadkozott szenvedélyesen a költő: Jöhetsz reám, méreggel, tőrrel, ékkel, de én itt állok az ikes igékkel. Vizek hátán a sikongó falevél. No-no, rázta fejét Ligonier magyar aggmenházában a bi'barcfalvi öregasz­­szony, aki nem érti már az otthoni szót, ré­gen volt, amikor a dollár káprázata a férjé­vel együtt Pennsylvania bányái felé sodorta. Új kocsit, villát vásároltunk, csodás fűnyíró­gép nyomán ondolált a kertünk, már csak a magányunktól kell megszabadulnunk. Nem tudsz valakit Erdélyben, aki örökbe adná ne­künk a gyermekét? Nem kívánnám ingyen. Ó, bizonyára! A fél tüdejét, veséjét, a fél sze­mét sem sajnálná talán. Egy öreg tanítónőt hozatnék Csíkszereda környékéről az unokám mellé. A nyelvére vigyázna csupán, a rövid és hosszú magánhangzóira. Ikes igék mellé dajkát keresek koszt és lakás ellenében. Néz­zétek meg a hétvégi iskolánkat. Fészekaljnyi magyar gyermek, színes pántlika, népi vise­let. A zongorához ült Nagyapa: hallgassátok csak, mit hoztam nektek a gyergyói havasok­ból. Elment, elment az én párom, le az úton egy fűszálon. Ilyen szép-sejtelmesen, a bá­natnak és a csöndnek ily leheletfinom rezze­­netével ki tud még elmenni? Időtlen időkön át a nyelvnek micsoda fáradalma rejlik ab­ban, hogy az elválás, szenvedés terhét végül is nem a földre,' nem az égre, hanem egyetlen fűszálra bízza? Amuló szemmel e kicsi fű­szál előtt rajtunk kívül ki tudna megállni? Ámulni! A sajátunkat?... A mi fűszálunk — egy nyelvi közösség képzeletének tollvoná­sa, a jellemző erőnek e zöld villámrándulása: megnyilatkozás. A magunk legbensőbb titkai­nak jele. Homlokunkat a tenyerünkre ejtve érdemes fölébe hajolnunk. Percekre legalább. Amennyi idő alatt a seékelyruhás Jefferson Emesék és Kovács Geraldok a gyermeki elme viaszérzékenységével a miniatűr remekművet megtanulták. Elment, elment az én párom ... Halljátok csak a dallamát, gyerekek! Amily bonyolult törvények szülték, éppoly egysze­rű. Egyetlen kiszivárgó könnycsepp az emlé­kezet szeme sarkában. Le az úton egy fűszá­lon ... Tisztán, szépen énekelték. A pedagógia csodája. Tanár és tanítvány énekes tekintete egymásba fonódott. No, még, még egyszer! Hogyha elment, sej-haj, visszavárom, ölelő karomba zárom. Ki tudná megmondani most már, miért szép ez az erdélyi népdal? Csaba, mit szólsz hozzá? Csaba lesütötte a szemét: I don’t know. Enikő! I don’t understand a word of it. No, semmi baj. Amott az a kis­lány megmagyarázza. Akad még itt gyermek, aki a kezét felnyújtsa. Szegény dallam, szegény fűszál! * ... Félelmetesek voltak Miamiban a revol­­verfogsorú kék cápák, elképesztően értelme­sek az akrobata delfinek. Áhítatkeltő volt Chicagóban Brincusi szobrainak márványsza­va és Picasso színes fémalkotmánya; a szíves magyar házigazda tízezer kötetes könyvtára s az anyanyelv oltalmára emelt Tulipános háza; elismerő cöccögéssel vétetett tudomásul a mil­liomos magyar festő káprázatos pályafutása, ékszeres örömeiben a honvágy szüntelen fáj­­dalomnyilalásaival. Otthon, Szovátán szeret­nék magamnak házat építeni. Nagyapát egy könyvbe préselt muskátli kapta szíven mégis: egy féltve őrzött virágszál — múmia New Yersey-ben. A vendéglátó ház puha szavú, kedves asszonya félrevonta nagyapát a három szakácsnővel is fölérő elektronikus konyhagép mellől. Ez a néhány szirom onnan való, a régi kertünkből. Ez a lyukas mogyoró is. Az álom­béli kerek erdőből, ahol tavaszi napokon ma­darak szöszmötölnek a gyertyánágakon. A zacskóban maréknyi föld volt, apám sírjáról való. Elkobozták a vámosok. A vámosok min­dig éberek, ha valaki sírhantot rejteget a ké­zitáskájában. (ENGEDJÉTEK HOZZAM JÖNNI A SZAVAKAT) 14

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents