Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-07-25 / 15. szám
I ILLUSZTRÁCIÓ: KARAKAS ANDRÁS letétbe helyezve a halhatatlansága; Körösi Csorna példája szerint leginkább oda, ahol a halála is várja. Rugonfalvi Kiss István uram jóvoltából szépszerivel jutnak eszembe vándorszékelyek. Itt ment el a görgényszentimrei Berzenczey László — Kossuth helyettese az emigrációs években — ősmagyarokat kutatni. Egyet se talált. Csemátoni Pál ellenkező irányba indult, franciákat keresett, és azok a helyükön voltak; így hozhatta be elsőnek Erdélybe a nagy Descartes műveit, amidőn a naptár még nem mutatott 1700-at... Ugyancsak tetemes utat járt meg dálnoki Kovács Áron is; tapasztalatait A gyalogjárók lábbetegségei című könyvecskéjében összegezte. Alsóosernátoni Cseh Imre a törököknek nyújtott segítséget; ha már letelepedett közöttük, megírta a történelmüket. Zágoni Károly emigráns ezredes Amerikában indított lovasrohamot a springfieldi magaslatok ellen. Az amerikai történetírás — önérzetünket legyezgetve — külön fejezetben ezt ilyen oímmel tartja számon : Zágoni halállovaglása ... De mit keres a mi székelyünk Perzsiában? Vigalmi téren működik. Csárdát alapított. A virtus nem vész el, csak átalakul. A kor lehetőségeihez igazodik. 2. Hilton Szálló. Kávé, konyáik, búrmogyoró. Teherán mesés hangulatának kísérő fényzenéje: a szegfű és a gyertyavilág. A szelíden imbolygó lángocskák elhagyott századok hangulatába ültetnek vissza. Ilyenformán nemcsak térben, hanem időben is jó messzire keveredtem az otthontól. A hazaszálló gondolatnak háromezer kilométert kell legyűrnie. Hacsak az említett székely meg nem jelenik itten, Mohamed árnyékában ismerősre nem számíthatok. Bejön egy frakkos fiatalember, elkezd zongorázni. Valahogy úgy, hogy a fülünket kímélje, valósággal kézujjhegyen lopja be magát a hangulatunkba. Azt mondja a mellettem ülő hölgy: — Ez a dallam ugye más, mint amit önök Nyugaton megszoktak? Melankolikus. A keleti árzésvilágnak egyik sajátossága. Figyelje csak! Figyelem. A jóvágású, amolyan szoknyacsődítő fiatalember azt játssza, hogy „Akácos út, ha végigmegyek rajtad én ..Helyben vagyunk! A személye felől érdeklődöm a pincéméi. Odavet futtában egy pillantást: — A Hungarian! Naphosszat csellengtünk az Örök Városban. Éjfélekig gyalogoltunk, búvárkodtunk, arra törekedve, hogy ha már a jelenét amúgy sem tudjuk megragadni, legalább a múltjából hozzunk föl valamit útravalónak; egy-két élménygyöngyöt ifjúkorunk olvasmányélményeinek bugyrába .. . Marin Préda román regényíró valahol a Via Venetón olcsóbb szállodára bukkant; a regényén dolgozott, talán A Moromete család második kötetén. Ablaka alatt sorakoztak a night-bárok, az amerikai óriás kocsik, megtömve milliomos matrónákkal és selyemfiúikkal; éjjel-nappal fényképeztették magukat az angol turisták, s színes, csalogató ernyők alatt sötéten rebbenő műszempillákkal és egyéb csábos eszközeikkel vidáman ténykedtek a lányok. Préda reggelente felöltötte a mun'kakabátját, és hosszú órákat töltött a parasztjaival; szántani, vetni ment velük, tíz körömmel ásott a valahol megsejtett igazságuk után. s mire déliben megszólalt Róma ezer harangja, már jött is vissza közénk tüskés hangulatban ... — Hát te kivel társalogsz itt? — vette célba gyatránál is silányabb olasz nyelvtudásomat. — Apádat legalább elhozhattad volna. Szóba került, mondom, hogy európai körútra indulna anyámmal együtt, a dolog rég-REJTEGET A KÉZITÁSKÁJÁBAN... 13
