Magyar Hírek, 1987 (40. évfolyam, 1-23. szám)
1987-07-25 / 15. szám
CSOÓRI SÁNDOR Az elmulasztott utak Sütő Andrásnak Istenem, az a sok elmulasztott út Kolozsvárig! Almomban körbeutazhatnám rajtuk a Földet. Sárga rekettyefény járna előttem várostól városig s bivalyok dülledt szemétől lelkomorodó éjszakák. Hágók, templomok, fahídak és öngyilkosok erdőben kallódó cipői jönnének velem tolongó kísérteiként. S Ady árnyékos kalapja, jól behúzva egy csillag homlokába, sötétbe borítana előttem országokat. Zarándokút? Szégyenút lenne ez? Magányos gyászmenet a véres lécekkel telitűzdelt földön? Fogam közt szikrázó aranypénzzel az elrabolt temetőket kutatnám föl s a holtakat beszéltetném a föld. alól suttogva a fejszével levágott fejekről, ha már az élők szájában szavak helyett terméketlen, nyers kréták csikorognak . . . Istenem, az a sok elmulasztott szó és elmulasztott lombzúgás Kolozsvárig! Az a kanyart-jelző, élénk rekettyefény a királyhágói meredélyen! Nem is tudom: lenne-e még út számomra arrafelé? Vagy már a fűvel benőtt ösvény is csak a szívekbe visz föl, ahol annyi a kő, mint a Sebes-Kőrös medrében Csúcsa alatt? 1987. A vigasz betűvetője Sütő András 60 éves Sütő Andrásnak köszönhetem legmegrendítőbb színházi élményemet. A kolozsvári este emléke tovatűnt idők fátyoléból ragyog fel. Akkor még nem nagyon ismertem az erdélyi irodalmat s a színházat sem. Kíváncsi várakozással indultam el a Magyar Színházba, ahol éppen Sütő András: Csillag a máglyán című drámáját játszották. Tiszta, szép magyar nyelv, szavak, amelyek már csak errefelé élnek, veretes mondatok, kitűnő színészi játék — nyíltszíni taps ... A szünetben jöttem rá, ifjúsági előadáson vagyok. Körülöttem Bocskai-k'abátos fiúk, fehér blúzos lányok. Vajon miről beszélgethetnek? Csoportokba verődve, szenvedélyesen vitatkoztak a hallottakról. Fiatal lelkűk — hogyan is lehetne másképp — a radikális eszméket képviselő hős mellett érvelt. Értették, átérezték a színpadon hallottakat. Ettől kezdve mindent tudni akartam a Marosvásárhelyen élő íróról, akinek sokunk — egyre többünk — örömére sorra jelentek meg Magyarországon a könyvei, és színházi bemutatói mindannyiszor eseményszámba mentek. Az első személyes találkozás is színházi élményhez kapcsolódik. Az óesztendőt Sütő András: Vidám sirató egy bolyongó porszemért című komédiájának 100. előadásával búcsúztatta a marosvásárhelyi színház magyar tagozata. Az Igaz Szó című magyar nyelvű folyóirat drámapályázatának díjnyertes darabjáról, a Vidám sirató .. ,-ról írója így vallott: „Porszemsirató játékomat vidámnak kereszteltem el. Talán ösztönös védekezésként. Hiszen emberi szokásunk: a visszafogott aggodalmat mosolyba göngyölni.” A szilveszteri előadásra Sütő András magával hozta az unokáját, Lacikát, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat című könyvének főhősét. — Örülök ennek az évbúcsúztató századik előadásnak — mondta. — Az unokám megveregette a vállamat: „Ügyes voltál nagytata.” Örömmel készülök Budapestre, ahol a kolozsvári színház Harag György barátom rendezésében bemutatja a trilógiámat: az Egy lócsiszár virágvasárnapját, a Csillag a máglyánt és a Káin és Ábelt. Az előadás végén a színházból áramlott ki a nép, csillogott a hó, s a téren a délutáni „felnőtt” program után nagy tata és unokája vidáman csúszkáltak, vagy ahogyan ők mondják: „csicsonkázott”. Akkor határoztam el, hogy felkeresem az első kirobbanó sikerű regény, az „Anyám könnyű álmot ígér” című könyv helyszínét, a pusztakamarási röptető fészket. Felejthetetlen délutánt töltöttem idősebb Sütő Andrásék házában. A szülőik szívesen idézték fel legidősebb fiuk indulását, az eleven eszű, szorgalmas gyermek „felfedezését”, a nagy utazást az enyedi kollégiumba. Büszkén sorolták a megjelent könyveket, mutatták a fényképeket. Az édesanya búcsúzóul halkan megjegyezte: csak ne törné magát enynyit, mindig tenni, javítani szeretne, itt a faluban is. Sok év telt el azóta. Űjabb magyarországi bemutatók, újabb nagy sikerek, ritkult látogatások. Ám az édesanya szavai Sütő András ars poeticája volt és maradt. A múlt örökségének megbecsülése, az ősök tisztelete, az őrt állás, megmaradás, a szülőföld s az anyanyelv szeretető, a közösséget teremtő igyékezet hatja át minden írását. Illyés Gyula 10 esztendővel ezelőtt, az 50. születésnapján ezt mondta: „A jelenkori magyar irodalom egyik legnagyobb vigasza Sütő András.” Illyés nincs közöttünk; de akkori szavai ma is elevenen, igaz erővel sugároznak. ZIKA KLÁRA Igen, a szétszóratás és szóródás, a Nagy Gólesz, ahogy Sólem Aléhem is mondaná. Mert a góleszben aztán benne vagyunk. Akkor tapasztaltam ezt, amikor olyan országokba is eljutottam, ahol azt sem tudták: a földgolyónak melyik pontján él a magyar nép. A szülőföld mozdulatlanságához szokva ezen módfelett csodálkozni kezdtem. Hajdan már az is kalandos életútnak számított, ha valamelyikünk eljutott Kolozsvárig. Most meg — amerikai utazásom előtt — azt mondja anyám: — El ne felejtsd meglátogatni az unokahúgodat. — Hol találom? — Abban a Nyujorkban valahol. Egy nagy üzletben kiszolgáló. — Csakhogy ott rengeteg az üzlet, anyám! — Nem számít az. Egyik boltos csak tudja, hol a másik boltos. Az unokahúgomat nem találtam meg, de Miamiban összetalálkoztam egy másik magyar lánnyal, aki a sorsáról tájékoztatott. Csak meg kell szólalni magyarul, máris az anyanyelveden szól rád valaki. Hamburgban, Stockholmban, Teheránban, Torontóban ... A világ minden táján. Hogy mi ez, mi lesz a vége? Sokan, sokféleképpen válaszolnak a kérdésre. Én most csak Sólem Rabinovics szavait ismétlem: benne vagyunk a góleszben. Erről készült régebben néhány följegyzésem. 1 Teherán. Ahol egy kivándorolt székely híre is eljutott hozzám. Valahonnan Gyergyó környékéről indult; talán csak Brailáig akart eljutni, de szokás szerint a kelleténél nagyobbat húzott a lóra. Hát most itt van. Azt hiszem, n az egyetlen székely a két és fél milliós városban. Találkozni szeretnék vele. Csikszentjakab után vajon milyennek találja az itteni levegőt? Csodálkoznom kellene rajta; sohasem rokonszenveztem a magyarnak ezzel a máktermészetével. De egy hang azt mondja bennem: csínján az értékeléssel! Az elhányódottságnak annyi változata lehetséges, ahány kilökött egyéni sors a nemes szenvedély, vagy a puszta kalandvágy repülőszőnyegén. Itt gyalogolt el Csorna Sándor is, tudjuk, mi végett. Némely ember mintha megsejtené, hova van SÜTŐ ANDRÁS AVÁMOSOK MINDIG ÉBEREK, HA VALAKI SÍRHANTOT 12
